Töredelmesen "gyónják" meg a szülők, hogy kiabálnak a gyerekkel:
"Elveszítem a türelmem és dühös leszek..., de a célomat végül mindig elérem, mert aztán odafigyel, kicsit forgatja a szemét és mintha zavarban lenne..., de hát úgyis tudja, hogy szeretem, akkor is, ha kiabálok vele, nem?!"

Sajnos, nem.

Hogyan hat a kiabálás a gyerekekre?

A kiabálás megijeszti a gyerekeket és ezekben a helyzetekben félnek a szülőtől. Leginkább attól félnek, hogy elveszítik anya vagy apa szeretetét.
A félelem sokszor düh formájában is megjelenhet. A gyermek hüllő agya (az agynak a legősibb, legprimitívebb része) lép működésbe.

A "Küzdj vagy Menekülj!" riasztás szólal meg bennük, csakúgy mint a szülőben, akinél "felment a pumpa".

Kiabálás hatása kívül-belül

A gyerekek többféle viselkedéses-választ adhatnak arra, ha kiabálnak velük: elbújnak az asztal alá, sírni kezdenek, dühösek lesznek, vannak olyan gyerekek, akik énekelni kezdenek ilyenkor vagy lefagynak és semmilyen érzelmi reakciót nem mutatnak kifelé.

Akárhogyan is viselkednek, akármit is csinálnak, szemeinkkel csak a felszínt látjuk.

Ha a gyerekek lelkébe látnánk, akkor azt tapasztalnánk, hogy minden gyermek egyformán reagál arra, amikor kiabálnak vele: védekeznek és ezért megkeményítik a szívüket irántunk.

Minél többször kiabálnak a gyerekekkel, annál jobban megkeményíti a szívét, annál nagyobb lesz a távolság gyerek és szülő között.

Ha nő a távolság, akkor csökken a befolyásunk. Nagy árat fizetünk azért, ha nem gyakorolunk indulataink felett önuralmat és azt automatikusan gyerekeinkre árasztjuk.

Miért nem mutat semmilyen reakciót a gyerek, ha kiabálok vele?

Ha már úgy tűnik, hogy a gyerek közömbös a dühünk iránt, az egyértelmű jelzés arra nézve, hogy túl sokat tapasztalt már belőle és elkezdett erőteljes védekező mechanizmusokat kialakítani a kiabálás, a feszültség ellen és ellenünk.

Ha nem változtatunk a viselkedésünkön és nem hagyjuk abba a kiabálást, akkor az lesz az eredmény, hogy gyermekünk kevésbé akar a kedvünkben járni, együttműködni, szót fogadni.

Viszont, ha észbe kapunk és akarunk változtatni, akkor visszafordítható ez a folyamat.

Ha elhatározzuk, hogy abbahagyjuk a kiabálást és ezért tudatosan minden nap erőfeszítéseket teszünk, mi leszünk a legjobban meglepődve, hogy milyen gyorsan fog gyermekünk viselkedése is megváltozni, szinte egyik napról a másikra.

Miért kiabálunk és mit tanul a gyerek a kiabálásból?

Tipikus forgatókönyv általában, hogy sokszor szólunk valamiért a gyereknek, aki nem figyel (gyakran tényleg nem hallja, ha belefeledkezik valamilyen játékba) és akkor egyik pillanatban egyszer csak már azon kapjuk magunkat, hogy felemelt hanggal mondjuk a magunkét.

A szülőket gyakran határozott szándék vezérli és amikor elveszítik a türelmüket akkor úgy gondolják, hogy amit szép szóval nem tudtak elérni addig, azt kiabálással majd most elérhetik.

Sokszor vagyunk úgy mi szülők, hogy változást szeretnének látni a gyerek viselkedésében (kevésbé a sajátunkban), tehát meg akarunk valamit tanítani nekik.

A kiabálással magunkra tudjuk vonni a gyerek figyelmét és reménykedünk benne, hogy talán így eljut hozzá az üzenet, amit mindenképpen meg szeretnének értetni vele.

Az igazság az, hogy amíg a gyereknek a hüllő agya dominál, addig nem képes tanulni, megérteni összefüggéseket. (A tanuláshoz a racionális agyrésznek kellene működésbe lépnie, de amikor kiabálunk a gyerekkel, akkor ő megijed, fél és vészhelyzetet detektál és ilyenkor csak a hüllőagy jelzőfénye villog pirosan.)

Amikor kiabálunk, akkor pont az ellenkezőjére trenírozzuk a gyerekeket, mint amit el szeretnénk érni. Arra ugyanis, hogy ne figyeljenek ránk, amíg felemeljük a hangunkat.

Ráadásul azt a mintát közvetítjük feléjük, hogy lehet egymással kiabálni, rendjén van ez a dolog, így alkalomadtán ők is kiabálni fognak velünk.

A kiabálással elveszítjük a szülői befolyásunkat

A türelmetlenségünk, haragunk eltávolítja a gyereket tőlünk. Ha rendszeresen így kommunikálunk velük, akkor elfogadott normává válik a kiabálás a családban szülő és gyerek között. De ahogy irányunkban megkeményedik a szívük, kamaszkorukban annál nyitottabbak, befolyásolhatóbbak lesznek a kortársak felől érkező nyomásra. Elveszítjük a befolyásunkat rájuk nézve, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá.

Mit tesznek másképp azok a szülők, akik nem kiabálnak?

Akár hisszük, akár nem, vannak olyan családok, ahol nem (vagy csak ritkán) emelik fel a hangjukat a szülők, ha mérgesek. Nem, nem tökéletes gyerekekről és nem tökéletes szülőkről van szó. Merthogy, ilyen nem létezik. Ezeknek a szülőknek is ugyanúgy megcélozzák és eltalálják a gyerekeik a gyenge pontjaikat és ettől a szülők méregbe gurulnak, de tudatosak tudnak maradni a feszült helyzetben.

Tudatosak a saját érzéseiket illetően, így kezelni tudják őket és meg tudják saját magukat nyugtatni, hogy ne a gyerekükre öntsék az indulataikat.

Hogyan váljak nyugodt, türelmes szülővé?

Mindenekelőtt azt mondanám, ha most velem szemben ülnél és ezt kérdeznéd tőlem, hogy szeresd magad!

Innen indul ki minden. Legyél saját magad pszichológusa és fordulj szeretettel, együttérzéssel magad iránt!

Tudom, hogy nem könnyű, de képes vagy rá. Meg lehet tanulni, csakúgy, mint biciklizni. Menni fog!

Íme néhány javaslat, ami segíthet ebben:

1.Tedd nyílvánossá a család előtt a célodat!

"Kedvesen, tisztelettel beszélek a gyerekekkel (és a házastársammal) 🙂
Igen, elég "bevállalós" dolog, hogy egy ilyen elhatározást nyílttá tegyünk és kijelentsük otthon, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyjuk a kiabálást. Mindenképp mond el a családtagoknak, hogy ez egy tanulási folyamat és mint minden tanuláskor, hibákat vét az ember. Te is fogsz néha hibázni, de egyre ügyesebb leszel és egyre többször fogsz kedvesebb hangot megütni a feszültebb helyzetekben is.

2. Ne hagyd kiürülni a szeretet-tankodat!

Szülőként az egyik első számú feladatunk, hogy saját érzéseinket kezelni tudjuk, mert így tanulják meg a gyerekeink is az érzelmeik szabályozását - a mi mintánkból.
Nem tudunk sokkal kedvesebbek lenni, ahhoz képest, ahogy éppen érezzük magunkat. Ha üres saját tankunk, hogyan is lehetnénk együttérzőek bárkivel is?

Találjuk meg azt az idősávot a heti programunkban, ahol kifejezetten csak saját magunkkal foglalkozunk. Rendszeresen tegyük töltőre magunkat! Nem csak a gyerekeink, hanem saját magunk érdekében is.

3. Tartsd észben, hogy a gyermekeid úgy viselkednek, mint a gyerekek!

Ez a feladatuk. Éretlen emberpalánták, akik most tanulják hogyan működnek a dolgok. Honnan tudnák, hogy hol van a határ, ha nem tesztelik folyamatosan azokat? A racionális agyuk még fejlődésben van, ezért az érzések gyakran hatalmukba kerítik a gyerekeket, ami azt jelenti, hogy nem tudnak gondolkodni, amikor kibillennek az egyensúlyukból.

A mi feladatunk, hogy empatikusan, tisztelettel húzzuk meg a határokat és akkor is kapcsolódjunk hozzájuk, amikor gyermekünk ki van borulva. Ha így teszünk, akkor követni akar majd minket és belsővé tudja tenni (internalizálni) a szabályokat.

4. Először kapcsolódj, aztán "nevelj"!

Ha a gyerekek elhiszik és érzik, hogy az ő oldalukon állunk, akkor is együttműködőek lesznek, ha nemet mondunk nekik. Ha meg akarunk tanítani nekik valamit, először mindig vegyük fel a kapcsolatot velük! Amíg a gyerek nem érzi azt, hogy valóban megértjük és újra tud kapcsolódni hozzánk, addig nem hallja meg a "tanításunkat". Mindig van rá idő, hogy később beszéljük meg a dolgokat, amikor mindketten megnyugodtunk.

5. Ha kezdünk méregbe gurulni, álljunk meg!

Akár a mondat közepén. Ahogy észrevesszük, hogy kiabálunk, vegyünk egy nagy levegőt, fújjuk ki először és utána csukjuk be a szánkat. Ne csináljunk semmit, ne hozzunk döntést semmivel kapcsolatban! Álljunk ellen a kísértésnek, hogy eligazítsuk a gyereket. A sürgető érzés azt jelenti, hogy még mindig a hüllő agyunk dominál a többi agyrész felett. Addig ne cselekedjünk semmit, amíg meg nem nyugodtunk! Nem, nem veszítjük el a tekintélyünket. Éppenséggel példát mutatunk arra, hogyan lehet felelősséggel kezelni az indulatainkat.

6. Adjunk időt magunknak, hogy meg tudjunk nyugodni!

Forduljunk el, lépjünk ki fizikailag a szitutációból és vegyünk egy mély lélegzetet. Néha az is segít, ha vizzel megmossuk az arcunkat. Segít abban, hogy a figyelmünk ne a gyerekre, hanem saját belső állapotunkra terelődjön. A düh alatt félelem, szomorúság, csalódás lapul. Engedjük ezeket felszínre törni és csak lélegezzünk lassan és mélyeket. Ha úgy érezzük, hogy legszívesebben sírnánk, akkor sírjunk!

7. Válasszuk a szeretetet!

Minden cselekedetünk, döntésünk kétféle érzésből fakad. Félelemből vagy szeretetből.
Ha dühösek vagyunk, ne akarjunk "nevelni". Helyette, álljunk meg, lélegezzünk és figyeljünk befelé. Várjuk meg, amíg teljesen nyugodtak nem leszünk mindannyian.

A következő lépés a kapcsolat helyreállítása.

Kezdjük újra, hogy mindenki helyrebillenjen. Lehet, hogy ezt egy bocsánatkéréssel érjük el, vagy megnevettetjük a feszült gyerekünket, egyszerűen csak megérintjük és a kezünk beszél helyettünk.
Nem működik semmi? Akkor engedjük, hogy kisírja magát, legyünk csak mellette és adjunk teret az érzéseinek. A támogató, együttérző jelenlétünk gyógyítja a sebeket.
Ne feledjük, a gyerekeknek akkor van leginkább szükségük a szeretetre, amikor a legkevésbé érdemlik meg!

Igen, nem lesz könnyű út. Egy tanulási folyamatban vannak visszaesések, de ez ne tántorítson el a célodtól. Gondolj úgy a visszaesésekre, hogy ezek szükséges velejárói annak, hogy elérd a célodat és nyugodt szülő legyél. A kitartásod, meghozza az eredményt.

3:1-ben eredmény, ha kiabálás helyett kapcsolódsz a gyermekedhez (majdnem olyan, mint egy sampon)

1. A kiabálással mint megszokott, de nem hatékony viselkedéssel való szakítás triplán megtérül.
   Növekszik az önbizalmad, jobban érzed magad a bőrödben, mint ember és mint szülő egyaránt. (Frissesség, amely sugárzik Rólad.)
2. Javulni fog a kapcsolatod a gyermekeddel, aki sokkal inkább együttműködővé fog válni. (Balzsam a lelkednek.)
3. Olyan mintát nyújtasz a gyermekednek azzal, hogy hatékonyan tudod szabályozni az érzéseidet, hogy neki ezt a keserves utat már nem kell bejárnia, hiszen Tőled megtanulja, hogyan kell csinálni. (Követőid lesznek!)

Vágj bele, mert megérdemlitek!

The post Elég volt a kiabálásból appeared first on Medveczky Kata.

Szorongás, pánikreakciók, indulatkezelési problémák, az önkontroll hiánya, önértékelési zavarok, és még hosszasan folytathatnánk – a segítőszakmában dolgozó szakemberek naponta egyre több olyan gyermekkel találkoznak, aki komoly problémákkal küzd.

De vajon miért vannak egyre többen?

A körülöttünk lévő világ, a kultúra változott akkorát, hogy szülői szerepünket nem végezhetjük már robotpilóta üzemmódban. Ami régen magától értetődő és automatikus volt, az ma már nem az.

A virtuális tér gyerekei

Önismeretre, saját magunk nevelésére és tudatosságra van szükség ahhoz, hogy megbirkózzunk az egyik legnagyobb kihívást jelentő feladattal, ha empatikus, felelősségteljes, nagyszerű gyerekeket szeretnénk nevelni.

A többgenerációs családok már nem élnek együtt, megszűnt a rendszeres, életvitelszerű kapcsolat a nagyszülő, netán a dédi és a gyerek között. Így a mindennapokban a ma felnövő gyerekek már nem tudnak a maga természetességében olyan készségeket elsajátítani, amelyek döntően befolyásolják a fejlődésüket. Kevésbé részesei olyan közösségi, nagycsaládos élményeknek, amelyek formálják, alakítják a személyiségüket, lelküket. (A szülők gyakran akkor is bébiszittert fogadnak, ha van nagyi, mert a felnőtt gyerek és szülője között a kapcsolat – finoman fogalmazva – nem az igazi, de az is egyre gyakoribb, hogy a nagyi épp a második önmegvalósító korszakát éli.)

Ahogy kamaszodik a gyerek, egyre kevesebb lesz a kapcsolata a kézzel fogható valósággal, egyre nagyobb teret hódít életében a virtuális tér. Mivel másként tapasztalják meg maguk körül a világot a mai gyerekek, más készségeik fognak erősebben fejlődni, mint akár a szüleik korosztályáé. Ami régen természetes volt, arra most tudatosan kell figyelnünk: másszon fára, hámozzon krumplit, építsen bunkert, ugorja át a patakot, süssön kenyeret, gyomláljon, faragjon, bámulja a felhőket, és álmodozzon.

Adjuk neki az időnket

A nevelés csak akkor lehet hatékony, ha kapcsolat van szülő és gyerek között. A gyerekek úgy vannak alapjáraton beprogramozva, hogy a szülők kedvében szeretnének járni. Vigyázzuk, őrizzük ezt, és ha kell, állítsuk helyre a kapcsolatot! Sosincs késő! Öleljük meg minél többször, nézzünk a szemébe, üljünk le mellé, adjuk neki az időnket, teljes figyelmünket, magunkat!

Igen, ennek ára van, bizonyára le kell mondani más dolgokról, hogy ez is beleférjen abba a 24 órába. Na de mi lehet annál fontosabb, hogy a saját gyermekünkkel élő, valódi kapcsolatban legyünk? Ha érzi, hogy fontos a számunkra, elérhetőek vagyunk, bízhat bennünk, meghallgatjuk, megértjük, és nem kritizáljuk, akkor mi leszünk az iránytű az életben, akihez mindig vissza lehet térni.

Fel kell ismernünk, hogy mire van szüksége a gyerekünknek éppen most, és hogyan tudjuk okosan, szeretettel támogatni úgy, hogy közben mi is egyensúlyban maradjunk. Mert ez a lényeg.

Az érzelmeink kezelése

Az információ, az ingerek mennyisége, a zaj, a társadalmi elvárások, amelyek naponta ránk ömlenek, folyamatos stresszforrást jelentenek. Küzdenünk, tennünk kell azért, hogy harmonikus életet éljünk, és megtaláljuk a nyugalmunkat. Elsőként magunkban, hogy azután sugározni tudjuk a szeretteink felé is.

Merem állítani: az egyik legfontosabb dolog az életben való boldoguláshoz, hogy képesek legyünk uralni, szabályozni az érzéseinket. Az élet minden területén szükségünk van rá. Jobban, mint valaha.

Ha a szülőséget nem túlélni, hanem megélni szeretnénk, ráadásul boldogan és büszkén, akkor fogjunk hozzá még ma a gyakorláshoz! Két legyet is üthetünk vele egy csapásra. Az önmagunkba fektetett energiát nemcsak a saját életünkben látjuk megtérülni azáltal, hogy egészségesebbek leszünk, jobb kapcsolatokat alakítunk ki, hanem a gyermekünknek olyan mintával szolgálunk, hogy számára természetessé válik, miképpen kell az érzéseket kezelni.

(Megjelent: Ridikül Magazin, 2015. november 7.)

The post Nem túlélni, hanem megélni a szülőséget appeared first on Medveczky Kata.

"...Mami, bocsánatot kérek. Azért viselkedtem ma úgy, mert össze voltam zavarodva. Egy titok nyomja a szívemet..."

Ha elbizonytalanodunk

Halál, betegség, válás, örökbefogadás, szexualitás, világ katasztrófák - az élethez tartozó dolgok. Gyakran halogatjuk a kényes témával való szembenézést, pedig ösztönösen tudjuk, hogy azzal teszünk jót, ha beszélünk róla.

Teljesen természetes, ha keressük a szavakat és nem igazán tudjuk mit feleljünk gyermekünk kérdéseire. Hasznos lehet ilyenkor, ha visszakérdezünk, hogy mit gondol, mit érez ő az adott dologgal kapcsolatban. Így világossá válhat, hogy mit értett meg és milyen aggodalmak húzódnak meg valójában a kérdése mögött.

Azt is mondhatjuk, hogy ez a kérdés több figyelmet érdemel, annál, hogy csak úgy futtában beszéljünk róla, ezért amint lesz egy alkalmas pillanat vissza fogunk rá térni. Ne feledjük és valóban mihamarabb hozzuk szóba a témát, különben azt az üzenetet közvetítjük a gyereknek, hogy nem elég fontos a kérdése.

Bizalom, biztonság és egyensúly

Amikor tragédia éri a családot, akkor a legfontosabb, hogy biztonságos légkört, otthont teremtsünk a gyerekek számára, ahol elengedhetik magukat és ki lehet fejezni a legfájdalmasabb érzéseket is. A megértésre, elfogadásra mindennél nagyobb szükségük van ilyenkor (is) és arra a biztos tudatra, hogy akármi történik, megvédjük őket.

A mindennapi rutinokhoz való visszatérés (kutyasétáltatás, lecke megírása,  időben történő lefekvés stb.) segít az új egyensúly helyreállításában.

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk kamasz korában is hozzánk forduljon a gondjaival, akkor születésétől kezdve ápoljuk vele a kapcsolatunkat! Kutatások támasztják alá, hogy azok a gyerekek, akik élő, bizalomteljes kapcsolatban vannak szüleikkel, tanáraikkal, sokkal valószínűbb, hogy sikeresebben veszik a felnőtté válás akadályait is.

9 tipp arra, hogyan beszélgessünk a gyerekekkel

1. Kezdjük korán!
Kisgyerekekkel a legkönnyebb játékos formában, szerepbe bújva beszélgetni. Próbáljuk ki, mi történik, ha felhúzunk egy bábot a kezünkre! Adjuk meg a kezdő lökést a szerepjátékhoz és utána engedjük, hogy gyermekünk irányítsa a történéseket. Vagy vegyük elő a csomagolópapírt és a krétákat, rajzoljunk és meséljünk a rajzokról!

2. A gyermek szintjén és nyelvén beszéljünk!
Amikor a gyerek nyitottan fordul felénk a kérdéseivel, gyakran megtáltosodva a mester-tanítvány szerephelyzettől magasra tesszük a lécet, túlbecsüljük gyermekünk megértési képességét. Annyi információval szolgáljunk, amennyi kielégíti a gyereket, röviden és világosan fogalmazzunk. A túl sok információ összezavarhatja és megijesztheti. Legyünk figyelmesek a jelzéseire, amikor már inkább lezárná a beszélgetést. Ne feledjük, hogy máskor is vissza lehet térni az adott témához!

3. Tegyük a beszélgetést könnyeddé!
Néha könnyebb egy témáról az autóban beszélgetni, mintha a nappaliban a kanapén ülve diskurálnánk ugyanarról a dologról. A közös kutyasétáltatás vagy horgászás is jó alkalmat szolgáltat arra, hogy bizalmat ébresszünk gyermekünkben, ahelyett, hogy koncentrált figyelmünkkel baljós hangulatot gerjesztenénk.

4. Legyünk őszinték!
Azt gondolhatnánk, hogy megvédjük a gyereket azzal, ha elrejtjük az érzéseinket. Jót tesz, ha a gyerek előtt sírunk. Természetes viselkedésünk segítség számára, látja, hogy a veszteség élménye a felnőtteknek is fájdalmas.

5.  Kezdeményezzük mi a beszélgetést!
Ha úgy érezzük, hogy van valami, amiről szeretnénk beszélni gyermekünkkel, ne várjunk sokat vele. Először tisztázzuk, hogy mit tud, mit hallott az adott témáról. Aztán kérdezzük meg, hogy mit gondol, mit érez ezzel kapcsolatosan.

6.  Hallgassuk meg gyermekünket!
Ha nem a párbeszédet és megértést tartjuk szem előtt, hanem a látszat-okítást és előfeltételezéseink igazolását, amikor befejezzük a gyerek megkezdett mondatait és kiselőadást tartunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy süket fülekre és zárt szívekre találunk!

7.  Beszéljünk az értékeinkről!
A szülők az elsődleges információ forrásai a gyerekek céljainak és értékrendszerének alakulásával, formálásával kapcsolatban. Értékeljük gyermekünk figyelmét és kezdjünk el élni vele a lehető legkorábban, amíg lépéselőnyben vagyunk a kortársakkal és a médiával szemben!

8.  Legyünk elérhetőek!
A gyerekek nem akkor keresik a társaságunkat, amikor nekünk kényelmes. Fontos, hogy elérhetőek legyünk, amikor beszélgetni szeretnének velünk. Minél többször megközelíthetőek vagyunk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyerek megtalál minket a kérdéseivel, mondandójával.

9. Legyünk türelmesek!
Bizonyára tapasztaltuk már, hogy beletelik egy kis időbe, amíg a gyerekek a lényegre térnek. Előfordulhat, hogy egy témát újra és újra szóba hoznak, nem véletlenül. Foglalkoztatja őket az adott dolog és ezzel jelzik, hogy több információra van szükségük. Minden egyes beszélgetéssel jobban megértik, átlátják a helyzetet, így rakosgatva össze a teljes kép puzzle-darabkáit. Értékeink és hiedelmeink mentén egyre mélyebb beszélgetéseket folytathatunk velük, ha elég türelmesek vagyunk és a gyerek tempóját követjük.

(Megjelent: Ridikül Magazin, 2015. augusztus 1.)

The post Titkolózunk, mert félünk appeared first on Medveczky Kata.

Harmonikus családi életet – receptre?

Amikor találkozik két ember és kezdi összecsiszolni az életét, akkor a legfontosabb, hogy stabil alapra építkezzenek. Hasonló legyen az értékrendszerük, értsék egymás nyelvét, legyenek közös céljaik és legfőképp szeressék és tiszteljék egymást.

Fontos, hogy a pár ki tudja nyitni ezt a kapcsolatot és be tudja engedni a gyermeket is, úgy hogy közben a párkapcsolat továbbra is megingathatatlanul működjön. El kell búcsúztatni a páros életet és immáron három főből álló kis családdá kell alakulnia a szülő-gyermek triádnak.

A kistestvér érkezésével aztán el kell engedni azokat az érzéseket, amelyek a hármasukat fogták egybe és utat kell engedniük az új impulzusoknak, újra formálniuk a családjuk lelki határait, immáron az új kis jövevénnyel együtt. Nem is olyan könnyű ezt a lelki folyamatot átélni, hiszen vegyes érzések, gyász és öröm keverednek benne.

Óriási előnnyel indul az a gyermek, aki lelkileg egészséges, boldog családban nő fel, amely biztonságot, nyugalmat, óvó fészket nyújt, de ugyanakkor bátorít is arra, hogy megismerkedjen  a világgal és felfedezze az élet örömeit. Amikor a gyermekorvos megvizsgálja az újszülött csecsemőt akár receptre felírhatná a harmonikus családi életet.

Nemcsak kevesebbet betegek azok a gyerekek, akik kiegyensúlyozott családban nevelkednek, hanem védve vannak azoktól a nemkívánatos és veszélyes helyzetektől (alkohol, drog, korai szexuális élet, stb.), amelyek kamasz és fiatal felnőttkorban leselkednek rájuk.

Egy csapat vagyunk!

Amikor a gyermekünk úgy fogalmaz, hogy a „mi családunkban az a szokás, hogy”… minden reggel mesét olvasunk, vagy minden pénteken pizzát eszünk…, akkor erős benne a családi identitástudat. A rendszeresen beiktatott közös tevékenységekkel - mint pl. a kirándulás, társasozás, egy jó film megnézése, biciklitúra vagy akár közös főzés - erősítjük az összetartozás érzését.

Érdemes olyan rutinokat kialakítani, amelyek útravalóul szolgálnak majd a gyermekünknek. A jó hangulatú, közös étkezések már önmagukban jótékony hatással vannak mindnyájunk  lelki világára. Az pedig, hogy miről és hogyan beszélgetünk közben a gyerekekkel, szintén meghatározó mintaként szolgál majd. Az étkezőasztal körül folyhatnak olyan beszélgetések, amelyekbe már a gyerekeket is be lehet vonni, mint ahogy a döntésekbe is.

Például tervezzük meg közösen az idei nyarat! Ki hova szeretne menni? Szeretnénk-e valami új dolgot megtanulni vagy kipróbálni? Milyen lehetőségeink vannak? Megtapasztalhatják a gyerekek, hogy fontos a véleményük, számításba vesszük őket és ugyanakkor mintát kapnak tervezésből is. Az együttműködést, az alkalmazkodást és a problémamegoldást is gyakorolhatják, aminek később szintén nagy hasznát veszik majd

A jól működő családokban a tagok gyakran kifejezik, ki, miért hálás. Ezt rituálé szerűvé is tehetjük - énekléssel, gyertyagyújtással, finom sütivel, stb. - és máris egy olyan szokást alakítunk ki, ami hozzájárul ahhoz, hogy elégedett, egymásra odafigyelő, egymást tisztelő embereket neveljünk. De nemcsak a közösség a fontos, hanem az is, hogy minden egyes családtag megtapasztalja, most csak rám figyelnek, most én vagyok soron.

A változás te magad légy!

A család építésénél használt kötőanyag a szeretet, amely összekapcsol mindent mindennel. Először is a bennünk lakozó őszinte embert saját magunkkal, aztán a nőt és a férfit, a szülőket és a gyerekeket, a testvéreket egymással, és végül a családot a társadalommal.

Ahhoz, hogy boldog családunk legyen elsőként a saját belső békénket kell megtalálnunk. Ha önmagunkkal jóban vagyunk, akkor a körülöttünk lévőkhöz is türelmesen, elfogadóan tudunk odafordulni. Ha harmóniában vagyunk magunkkal, az "fertőzően" átragad a többiekre. Beindítunk egy pozitív spirált, ami végül egy olyan családi élethez vezet, amire mindannyian vágyunk.

A jól működő családokban:

• "a családtagok önértékelése magas,
• a kommunikáció nyílt, tiszta, specifikus és őszinte,
• szabályok rugalmasak, emberiek, a helyzethez illőek és változtathatók,
• a család társadalommal való kapcsolata nyitott, reményteli, választáson alapul." (Virginia Satir: A család együttélésének művészete)

(Megjelent: Ridikül Magazin, 2015/20. 38-39. old.)

The post Család születik appeared first on Medveczky Kata.

Talán nincs nagyobb kihívás egy apa életében annál, mint amikor nem él többé egy fedél alatt a gyermekeivel. Mire van szükség ahhoz, hogy sikeres szülő legyen így is? Semmi másra, csupán a megbízható jelenlétre. Arra, hogy továbbra is jó és rendszeres kapcsolatot tartson fenn a gyerekeivel, és valóban vegyen részt az életükben. Mind a fiúknak, mind a lányoknak óriási szükségük van az apukájukra, hogy lelkileg egészséges felnőtté váljanak.

Az apai ösztön

Az apák gyakran aggódnak amiatt, hogy nem igazán tudják, mit kezdjenek egy újszülöttel. Vajon akkor is aggódnának, ha nemcsak sejtenék, hanem tudnák is, hogy a szervezetük  hormonálisan reagál arra, amikor apává válnak? Megemelkedik az oxitocin, az ösztrogén, a prolaktin és a glükokortikoidok szintje, ami egyfajta természetes, védelmező odafordulást hoz létre az apában a gyermekéhez. Tehát igenis léteznek apai ösztönök!

Nincs szükségünk tudományos bizonyítékokra (bár vannak ilyenek): látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy az apák és az anyák különbözőképpen nevelnek. Mást, máshogyan tudnak nyújtani. Például az apák többet bohóckodnak, hancúroznak a gyerekekkel, ami nemcsak kapcsolaterősítő élmény mindkettőjük számára, hanem lélekgyógyító is egyben. A birkózások, párnacsaták, fogócskák és csiklandozások mind-mind nagyon jók arra, hogy levezessék a gyerekekben a nap során felgyülemlett feszültségeket.

Az apa az, aki bevezeti gyermekét az élet rejtelmeibe is. Ő az, akivel hegyet lehet mászni, tüzet rakni, patakot átugrani, meccsre menni, szurkolni és a csillagokat nézve nagyokat beszélgetni. Ők táplálják a kalandvágyat és azt a tüzet a gyerekekben, hogy „meg tudod csinálni, próbáld ki bátran, menni fog!”

Amit csak az apák tudnak

A kisfiúknak feltétlenül szükségük van az apa (vagy egy másik férfiember: nagybácsi, közeli barát stb.) közelségére, mert vannak olyan szülői minőségek, amelyet csak egy férfi tud képviselni. A fiúcskák úgy tudnak majd egykoron férfiként viselkedni, hogy most árgus szemekkel figyelik (és utánozzák) a közelükben lévő férfi szerepmodellt. Ahogyan az apjuk bánik a másik nemmel, ők is úgy fognak viselkedni majd vele.

Nem fér kétség ahhoz sem, hogy egy kislány számára is alapvető és meghatározó az apával való kapcsolat. Az apja viselkedésének hosszan tartó hatása van a pszichés jólétére és az identitástudatára. Egy kislány saját magáról kialakított képe nagymértékben attól függ, hogy a papája milyennek látja őt. Azoknak a lányoknak, akik közeli kapcsolatban vannak az apukájukkal, jobbak az esélyeik arra, hogy egészséges, önbizalommal megáldott nővé válnak majd.

Sérült apa–lány kapcsolat esetén a lányok többsége felnőtt nőként alacsony önbizalommal és bizalom-problémákkal küzd.

Ideális esetben egy apa – mint szerepmodell – megtanítja a lányának, hogyan illik férfiak társaságában viselkedni, és mintául szolgál ahhoz is, hogyan fognak hozzá viszonyulni a férfiak, ha majd felnőtt nővé válik. A kislányok észreveszik, amikor a szülők közötti kapcsolat egészséges, és apa igazi férfiként bánik anyával. A  gyerekkorukban látott viselkedést tükrözik majd vissza a jövőben, és elvárják, hogy a férfiak úgy bánjanak velük, ahogy az apjuk bánt az anyjukkal.

Férfi minta és a hiánya

Válás esetén egyértelmű, hogy nem könnyű jó mintával szolgálni. Még egyszerre több, apát helyettesítő modell jelenlétében is nehézséget jelenthet a gyereknek, hogy megértse és elsajátítsa, miként viselkedik egy férfi. Egy anya beszélgethet a gyerekeivel arról, hogy mire lehet számítani, mire kell figyelni a férfiakkal való kapcsolatok (interakciók) során, mégis teljesen más élmény, ha ez természetes formában, a gyerek előtt zajlik nap mint nap.

A negatív minta rosszabb annál, mint amikor egyáltalán nincs minta. Mikor egy apa vagy nevelőapa keményen és kritikusan bánik egy gyerekkel, az ártalmasabb, mintha nem lenne jelen férfi a család életében. A gyereknek szomorúságot okozhat a szülő hiánya, de ezt a fájdalmat gyógyíthatja az elfogadó, megértő másik szülő, míg az állandó negatív hozzáállás folyamatosan bénítólag hat a gyerekre.

Családi csaták

Nem a válás az, ami megijeszti a gyerekeket, hanem a mód, ahogyan a válást kezeljük.
Minden gyerek megijed, amikor a szülei elválnak. Ez a sérülés viszont gyorsabban gyógyítható, és sokkal kisebb, mint az, amit a szülők közötti háborúskodás okoz.
Ami igazán mély sebeket tud ejteni, az az, amikor a gyerek úgy érzi, hogy az egyik szülő elutasítja őt, esetleg arra kényszeríti, hogy válasszon az anyja és az apja között, vagy a szülő negatív attitűddel fordul felé.
Ha a válás része az életünknek, tartozunk annyival a gyermekünknek, hogy békés, nyugodt körülményeket teremtünk neki. Ez nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a másik szülő (legtöbbször az apa) a továbbiakban pozitív módon tudjon részt venni a gyerek életében.

"Bármelyik férfi lehet apa, de attól válik különlegessé, ha Apa lesz." (Anne Geddes ausztrál fotográfus)

(Megjelent: Ridikül Magazin, 2015/12. 44-45. oldal)

The post Apával az élet appeared first on Medveczky Kata.

Tehát egyből mély vízbe vagyunk dobva és csak bízhatunk, abban, hogy kijutunk a partra, képesek vagyunk meglovagolni a hullámokat és hogy valaki észrevesz és a segítségünkre siet, ha nagy veszély fenyegetne.

Kisfiam nemrég töltötte be az első életévét és mostanság teszi meg élete első lépéseit. Élvezettel gyakorolgatja a járást apától-anyáig, anyától-bátyusig, bátyustól-anyáig, majd anyától-nővérkéig és vissza megint anyához. Amikor nálunk van nagypapa vagy nagymama, ők is beszállnak a körbe. Fantasztikus látni, hogy ez az apró kis emberpalánta, mennyire élvezi, hogy rá szegeződik minden szempár.

Ahogy ide-oda lépeget, arra lettem figyelmes, hogy szinte mindenkihez szépen türelmesen, lassan elgyalogol, csak a velem való találkozásnak más a forgatókönyve. Amikor már csak egy méter van hátra, akkor fogja magát, nem lép többet, hanem egyenesen beledől a karomba. Beledől, zuhan, boldog mosollyal az arcán, mert tudja, hogy elkapom.

Ha mögötte ülök és ő előttem áll, sokszor azt játssza, hogy vakon hátradől.

Mekkora bizalom kell ehhez!

Tudja, hogy ott lesz a védőkar, aki elkapja. Tudja, mert, születése pillanatától igyekeztem kielégíteni a szükségleteit, figyeltem a jelzéseire és válaszoltam rájuk.

A csecsemő élete korai szakaszában még szimbiózisban van az anyával. Még egynek érzi magát vele. Ha az anya bízik magában és embertársaiban, akkor ezzel az attitűddel, hozzáállással fordul a gyermeke felé is. A kisgyermek érzelmileg az édesanyjára hangolódik.

Tehát a gyerek akkor fog bízni magában, ha az anya bízik magában. Ez az ősbizalom (Eriskson nevéhez fűződik a fogalom) azokban a pillanatokban születik és erősödik meg, amikor az éjszaka közepén tizedszerre is jön anya és megnyugtat. Nem hagy egyedül a számomra még oly ijesztő érzésekkel. Mindig ott van, ha szükségem van rá. Érti, tudja, hogy mire van szükségem. Belenéz a szemembe, mosolyog rám és ez jó. Érzem, hogy szeretetreméltó vagyok.

Miért nem tudunk bízni?

Több kérdés is felmerül bennünk, ha a bizalomhiány jeleit tapasztaljuk környezetünkben vagy éppen saját magunkon.

Vajon mi lehet az oka?

Gyerekkorból származik a sérülés vagy későbbről?

Egyetlen mély csalódás okozta seb vagy többszöri kiábrándulás lenyomata az, hogy már nem tudunk bízni?

Ki volt az a fontos másik, akiben nem bízhattunk, akire nem számíthattunk, amikor szükségünk volt rá?

A kapott mintát sajnos nagyon könnyű tovább adni, ha nem figyelünk magunkra tudatosan.

Az első lépés, hogy felismerjük: elvesztettük azt a képességünket, hogy bízzunk saját magunkban és embertársainkban.

Ha azt tapasztalod magadon, hogy nem tudsz bízni a gyermekedben, ne ijedj meg!

Lehet rajta változtatni.

Semmi sincs veszve!!!

Kapcsoljuk ki az automata funkciót!

Stop! - ez a varázsszó.

Az érzés megállíthatatlanul jön, elárasztja egész testünket és már ugyanazt mondjuk, csináljuk, tesszük, amit valaki velünk csinált annak idején.

Amikor észrevesszük, hogy ilyesmi történik, húzzuk be a kéziféket! Jön az érzés és megállítom: igen, ezt a fajta kétségbeesést szoktam érezni, amikor....

... de most nem teszek semmit az érzés által irányítva, hanem csak hagyom, hogy tomboljon bennem, amennyire csak akar. Átélem és elfogadom, nem küzdök ellene. Nem teszek semmit, csak várok. Előbb utóbb el fog párologni, eltűnik, mert nem tápláltuk, nem szítottuk, nem voltunk a "játékszerei".

A csend, a várakozás, az elmaradt reakció meglepődést kelthet bennünk és gyermekünkben, társunkban is. Már csupán azzal, hogy megállítottuk azt az áradatot, ami a hasonló helyzetekben - néha forgatókönyvszerűen - elő szokott törni, óriási dolgot tettünk. Felismertük a nem-hatékony, negatív szokás-mintázatunkat és ki tudtunk belőle lépni. Ez az első lépés a változás felé.

Nincs ötletünk, hogyan tovább?

Nem kell mindig megoldani a dolgokat.

Várjunk és legyünk türelemmel. Gyakoroljuk csak a "Stop" - szabályt és figyeljünk, hogy mi történik bennünk, velünk.

Ha mindenképp akarunk valamit csinálni, akkor kezdjünk el bízni magunkban!

Íme az első alkalom arra, hogy bizalommal legyünk magunk iránt, hiszen képesek vagyunk uralni az érzéseinket. Tudatosan irányítjuk a viselkedésünket!

Nem mindig sikerül?

Valóban nem.

A tanulási folyamat az soha nem egy felfelé mutató egyenes, hanem egy hullámokkal tarkított, de folyamatosan növekvő görbe, amelyen az idő előrehaladtával egyre kevesebb és rövid ideg tartó hullám szerepel. Ezért ne csüggedjünk, hanem legyünk kitartóak és elszántak!

Már ez az első lépés is óriási eredmény magában és a jutalom érte az, hogy utána a "hogyan tovább?" kérdése majdnem mindig magától megoldódik.

Beszéljünk róla a családban!

Többszörösen is áldásos hatása lehet annak, ha nem tartjuk titokban, hogy fejlődni, változni szeretnénk.

Mondjuk el gyerekeinknek, társunknak egy kellemes hangulatú vacsora közben például - amikor ránk kerül a sor a "kivel mi történt ma?" c. kérdésnél - hogy mi most azt tűztük ki célul, hogy a bízni tudás képességét növeljük magunkban. Megkérhetjük a családtagokat, hogy legyenek segítségünkre a tanulási folyamat során.

Ehhez mindenképpen érdemes konkrét támpontokat adni: mikor, hogyan és mit tegyenek.

Pl. Amikor azt látjátok, hogy nem bízok magamban és azt mondom, hogy "ez nekem nem megy" vagy "úgysem fog sikerülni", akkor légy szíves álljatok mögém, fogjátok meg mindkét kezetekkel a vállam és halkan mondjátok a fülembe, "meg tudod csinálni".

De lehet, viccesen is, hogy olvassátok rám a varázsigét: "abraka-dabra, hókusz-pókusz, csiribú és csirbá, bízz magadban drága anyu és minden megy majd, mint a karikacsapás!"

Azt is feltétlenül mondjuk el, hogy a tanulási folyamat olyasmi, ami nem egyik napról a másikra megy. Biztos, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor elfelejtkezünk a célunkról, vagy egyszerűen nem sikerül megugrani a lécet. Ekkor van leginkább szükségünk a családunk támogatására, hogy minden rendben lesz, csak keljünk fel és menjünk tovább az úton.

Nézzük csak, hány legyet ütünk egy csapásra:

1. Elkezdünk fejlődni és jobbá válni abban, hogy bízzunk saját magunkban és a számunkra fontos emberekben.

2. Példát mutatunk a családunknak, gyerekeinknek, hogy bármikor lehet változni, csak akarni kell.

3. Segítséget kérünk a változáshoz, ezzel is azt üzenve, hogy együtt minden könnyebb. Lehet kérni és elfogadni.

4. Mindezt játékosan tesszük, így a család boldogság-indexét növeljük miközben konkrét megküzdési stratégiákat tanítunk gyerekeinknek.

Tehát a legfontosabb hozzávalók:

• szeretet - önmagunk iránt is!
• motiváció a változásra - belülről fakadó!
• akaraterő - mindig megújuló!
• megbocsátás - valódi!
• humor, humor és humor!!!

Kérjünk szakmai segítséget!

Ha úgy érezzük, hogy a család segítségével sem haladunk előre és mélyebb gyökere van a bizalmatlanságunknak, akkor forduljunk szakemberhez.

Nem csak a bizalmunkat erősítheti egy terápia, hanem az önismeretben is előrébb juthatunk.

Hajrá!

Menni fog!

Meg tudod csinálni!

(ui: Kislányommal a fodrászhoz mentünk ma késő délután, amikor már jócskán besötétedett. A mi kocsink szervizben volt ezért nagyi autóját kértük kölcsön. Ahogy beültem a kormány mögé és beindítottam, hangosan morogtam magam elé, hogy ezzel az autóval nem tudok megfordulni itt, mert olyan nagy. Kicsit vártam és gondolkoztam, hogyan is oldjam meg a helyzetet. Léna (6 éves) csöndben ül hátul, majd a legjobb pillanatban határozottan megszólal: "Mami, te tudsz autót vezetni. Ezt is tudod. Ne aggódj, menni fog!" És tényleg ment...)

The post Nem bízok a gyerekben. Bízok magamban? appeared first on Medveczky Kata.

"Eljött a pillanat, amikor szólni kell az óvónéninek." - mondtam határozottan a férjemnek. Megoldást kell találnunk, mert ez így nem mehet tovább.

Aznap reggel én vittem a gyerekeket óvodába. Gondoltam, majd négyszemközt jelzem a helyzetet az óvónőnek és kitaláljuk, hogy hogyan tudnánk erről nyugodtan beszélni.

Ahogy beléptünk az óvoda ajtaján éppen szembe jött velünk kisfiam óvónénije, aki lelkesen köszöntött minket.

A kiscsoportos 3 és fél éves kislányom kapva kapott az alkalmon és határozottan az óvónéni elé állt:

"E. néni, szeretnénk veled beszélni. Ábelt bántja egy kisfiú és ez neki nagyon rossz és ez így nagyon nincsen jól. Valamit ki kell találni."

Az óvónő kicsit zavarba jött, majd rám pillantott és azt kérdezte: "Pontosan miről is lenne szó?"

Hirtelen annyit tudtam felelni, hogy "Ehhez nem nagyon tudok többet hozzáfűzni. Tulajdonképpen erről van szó."

Közben elküldtük a gyerekeket öltözni és még pár mondatot váltottunk négyszemközt.

(Meg kell jegyeznem, hogy az óvónők nagyon együttműködőek voltak és mindig teremtettek lehetőséget arra, hogy leüljenek a szülőkkel külön-külön is beszélgetni.)

Napokig a hatása alatt voltam ennek a jelenetnek.

Csodálatraméltó volt látni, hogy milyen bizalom, erő, határozottság van e kicsi lányban.

Milyen belső erő késztet arra egy gyermeket, hogy ő képviselje a család véleményét, kiálljon a testvéréért?

Vajon az ilyen fajta asszertivitás velünk születik vagy tanulható?

Mit jelent az asszertív kommunikáció?

A Wikipediában ezt olvashatjuk:

"Az asszertív, vagy más szóval a kellő határozottságú és öntudatú emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban igyekszik elérni céljait. Van önbizalma, határozott, szemkontaktust tart, erőt nem alkalmaz, együttműködő."

Hogyan legyünk asszertívak? Mit tanulhatunk a gyerekektől?

1. Azt mondják, amit gondolnak. Őszinték.
2. Tudják mit akarnak és ezért képesek kitartóan küzdeni. Folyamatosan ismétlik, addig, amíg el nem érik a céljukat.
3. Segítőkészek, együttműködőek a siker elérése érdekében.
4. Képesek nemet mondani.
5. Ha nem értenek valamit, akkor kérdeznek.

Asszertív kommunikáció a családban

Az egyik legjobb befektetés gyermekeinkbe, ha asszertívan kommunikálunk velük is.

De ne feledkezzünk meg a társunkról sem! Sőt!

Amint tudjuk a gyerekek árgus szemekkel figyelik és kódolják, hogyan bánik anya apával és fordítva. Pl. miként oldanak meg egy konfliktust; hogyan érintik meg egymást; hogyan üdvözlik egymást, mikor a nap végén újra együtt a család.

Mivel a gyerekek leginkább utánzás útján tanulnak, már kiskoruktól kezdve egy olyan viselkedést, kommunikációs stílust sajátítanak el - ha ügyesen csináljuk -, amelynek révén igazán boldogok, kiegyensúlyozottak, sikeresek lehetnek.

6 lépés ahhoz, hogy asszertív szülők és házastársak legyünk

1. Fogalmazzuk meg a saját igényeinket.

Sokszor evidensnek vesszük, hogy mindenki tudja, mi az, amit szeretnénk vagy mit gondolunk éppen erről vagy arról.

Erőteljes üzenetet hordoz, amikor valaki egyes szám első személyben nyíltan, egyértelműen megfogalmazza, hogy mit szeretne az adott helyzetben. Még abban az esetben is így van ez, ha biztosak vagyunk benne, hogy a családtagok tudják, hogy mi az, ami fontos számunkra.

Érdemes tehát mindig tisztán és érthetően elmondani az igényeinket. Pl. "Szeretnék minél korábban lefeküdni, mert fáradt vagyok."

Mai élő példa.

Este hajmosás volt soron és kértem kislányomat, hogy jöjjön a kádba. A jól bevált és megszokott formulát (ami egyben egy közösen kitalált technika) használtam, ami Lénát mindig felvillanyozta: "Gyere, sellős hajmosás is lesz!"

Léna összevont szemöldökkel rám nézett és ezt mondta: "Légy szíves ne használd ezt a kifejezést, mert már nem szeretem és idegesít."

Ismét véget ért egy korszak - konstatáltam magamban. Majd arra gondoltam, hogy milyen hálás lehetek azért, hogy kislányom szinte mindig nyitott könyvként tárja elém, mi van a szívében és a lelkében.

2. Segítsünk a másik igényeinek megfogalmazásában.

Nem minden gyerek (és felnőtt) működik nyitott könyvként, sajnos.

Óriási segítség a gyerek számára, amikor szülei, testvérei megfogalmazzák, hogy pontosan mi is az, amit ő szeretne. A félreértéseket és konfliktusokat is meg tudjuk előzni azzal, ha tisztázzuk, hogy kinek mire van szüksége.

Ezeket a megfogalmazásokat érdemes úgy kezdeni, hogy a másik fél valóban a segítés szándékát érezze belőle:

"Úgy látom nagyon elfáradtál, szinte semmihez sincs erőd..." - és nem is biztos, hogy mindent mindig szavakba kell önteni.

A karjainkkal, érintésünkkel, tekintetünkkel is tudunk beszélni.

Sajnos nincs recept arra, hogyan kell pontosan csinálni. Mit kell mondani. Egyik gyereknél így, a másiknál úgy.

Egy viszont biztos. Ha ráhangolódunk gyermekünkre, meg fogjuk érezni, hogy mi az, amire neki az adott pillanatban igazán szüksége van.

3. Hallgassuk meg egymást!

Hallgatni arany. Hallgatni művészet. Hallgatni meg lehet tanulni. Csak gyakorolni kell.

Jó szívvel ajánlom figyelmetekbe Adele Faber és Elaine Mazlish gyakorlatorientált könyvét: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyvét.

4. Keressük közösen a megoldásokat!

Ha a gyerek érzi, hogy figyelembe vesszük az ő igényeit és valóban olyan megoldáson törjük a fejünket, ami neki is jó, hálás lesz érte.

Hallgassuk nagy figyelemmel az ő ötleteit, javaslatait is!

Erősítsük meg, hogy milyen jó, hogy közösen gondolkodunk a megoldáson.

5. Mondjuk nemet, ha nemet kell mondanunk!

Az asszertív kommunikáció egyik fő jellegzetessége, hogy az egyén kiáll a saját véleménye mellett és meghúzza a határokat.

A gyereknevelés során nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a határokat empatikusan állítsuk fel és időről-időre vizsgáljuk felül, rugalmasan az életkorhoz, a képességekhez, a gyerekeinkhez igazítsuk!

Jó hír, hogy nemet mondani is meg lehet tanulni. Sőt, még szeretettel, asszertívan is lehet csinálni.

6. Bocsássunk meg hamar egymásnak!

Erre is a legjobb példával a gyerekek járnak előttünk.

Úgy száll el a mérgük egyik pillanatról a másikra, hogy az csodálatraméltó.

Készek feltétel nélkül szeretni, bízni, hinni újra és újra.

Sokak szerint az egyik legfontosabb dolog az ember életében, a megbocsátás képessége.

Kezdjük el még ma gyakorolni!

Lehetőséget biztosan kínál rá az élet.

The post Asszertív kommunikáció: a gyerekektől is tanulható! appeared first on Medveczky Kata.

• Itthon nincs televíziónk, a gyerekek a nagyiéknál állandóan a képernyő előtt ültek.
• Itthon nincs gumicukor (de jó minőségű csokoládé igen), nagyinál a szekrénybe eldugva ott lapult a gumicukros zacskó.
• Itthon a konyhában asztalnál eszünk csak, nagyinál a nappaliban a kanapén is lehet.

És még sorolhatnám. Küzdöttem szóban, írásban, magyaráztam, érveltem, aztán beláttam. Beláttam, hogy nem megy. Nem megy át, ha a fejem tetejére állok akkor sem, legalábbis úgy nem, ahogy én próbálkoztam. A nagyi így is úgy is elkényezteti az unokákat...

Vagy mégis lehet beszélni a nagyival?

Igen, igen, tapasztalatból mondom, hogy lehet!

Leültünk és mint felnőtt a felnőttel (nem szülő és gyerek!) egyezséget kötöttünk és azóta...

...a gyerekek továbbra is nézik a TV-t a nagyinál de szabályokhoz kötötten,

...kaphatnak gumicukrot, de csak főétkezések után,

...csak kivételes esetben (ünnepségek alkalmával) esznek a nappaliban.

Persze nagymama továbbra is nekiáll palacsintát sütni este 8 órakor és a gyerekek könnyen az ujjuk köré csavarják. Jól tudják a varázsszót: "Nagyi, lééégyszíves, kééérlek szépen, csak most..." És a nagyinak nem kell kétszer mondani.

Nem lenne igazságos, ha nem említeném meg, hogy mindezek mellett változatlanul sokat vannak kint a kertben, ha rossz az idő bent tornáznak. Rajzolnak, kártyáznak, dominóznak. Főznek együtt és közben nyersen eszik a zöldségeket. És a nagyi sokat mesél nekik arról, hogy milyen volt régen, amikor még ő is gyerek volt... És mindez így van jól.

Úgy gondoljuk, hogy a nagyi túlságosan elkényezteti a gyermekünket és ezzel aláássa a mi kemény, sok munkával elért nevelési eredményeinket?

Jó hír, hogy sok mindent tehetünk azért, hogy egy húron pendüljünk a nagyszülőkkel.

Ez nem csak a gyerekek, de mindannyiunk érdeke. Ha a gyerekek azt érzik, hogy a szülők és a nagyszülők egy irányba húznak, sokkal inkább hajlandóak együttműködni, szót fogadni.

Nagyszülők és szülők közötti konfliktusok

Generációs különbségekről van szó vagy csupán szerepbeli eltérésről?

Amikor házasságot kötöttünk a társunkkal, akkor ezzel az "aktussal" elvettük az ő szüleit is, vagy másképp fogalmazva beleházasodtunk párunk eredeti családjába.

A nagyszülők a nevelési csomag részei.

Néha ez nagyon jó - pl. amikor a beteg gyerekre vigyáznak, vagy megmentik a lemondhatatlan, legfontosabb találkozódat valakivel. De néha eltalálják a gyenge pontjainkat és konfliktust kelthetnek szülő és gyerek, vagy ami ennél  rosszabb lehet, házastársak között is.

Miért nem értünk szót a nagyival? A leggyakrabban említett problémák és orvoslásuk.

Mit kapnak az unokák: csupán édességet vagy zacskóba csomagolt szeretetet?

Sok szülőtárs panaszkodik arról, hogy nagyi édességes doboza kifogyhatatlan. Érdemes feltenni a kérdést ilyenkor magunknak: a nagyi csokival tömi az unokákat vagy ezen keresztül fejezi ki a szeretetét? A legkülönbözőbb módokon fejezhetjük ki a szeretetünket. Lehet, hogy a nagyi így tudja leginkább? Bele fognak halni a gyerekeink? Ha nem, akkor hagyjuk, hogy úgy szeresse a nagyi az unokákat, ahogyan ő a leginkább tudja.

A nagyi kedvence

Előfordulhat, hogy a nagymama vagy a nagypapa valami oknál fogva az egyik unokáját jobban kedveli, mint a többit. Kicsivel több figyelmet szentel neki, mindig tartogat valamit számára, ami kedvére való, hajlamosabb elnézni neki a botladozásokat.

Ha észrevesszük, hogy a nagyi kivételezik az egyik unokájával, akkor a mi kötelességünk, hogy ezt megfékezzük. Beszéljünk a nagyival négyszemközt róla. Ha ez esetleg nem működik, akkor találjunk egy támogató kapcsolatot a nem kivételezett gyerek számára. Csupán EGY kitüntetett kapcsolatra van szüksége a gyereknek ahhoz, hogy éreztessük vele a fontosságát. Ha nem a nagymama az, akkor találjunk valaki mást számára.

A nagyi mindent tud

Vannak olyan nagyszülők, akik túlságosan beavatkoznak a gyerekeik életébe. Beleszólnak a neveléssel kapcsolatos döntéseikbe, akár a házastárssal való kapcsolatba is. Nagyon fontos, hogy időben meghúzzuk a határainkat. Íme egy javaslat arra, hogyan is érvényesítsük önmagunkat:

"Anya / Apa, tudom, hogy mennyire törődsz velem és nagyra értékelem a szeretetedet. Tudom, hogy amikor (pl. tanácsot adsz), igazából csak jobbá szeretnéd tenni az életünket. Jobban örülnék, ha megengednéd nekünk, hogy egyedül küzdjünk meg ezzel a problémával és ha szükségünk van a segítségedre, ígérem, szólni fogunk."

Elkényeztetett unoka

Néhány nagyszülő úgy fejezi ki a szeretetét, hogy elárasztja az unokákat játékkal és pénzzel. Nézzük mit tehetünk, ha nem örülünk neki:

1. Helyezzük más megvilágításba: ismerjük el a nagyi nagylelkűségét és vágyát arra, hogy kifejezze az unokái iránti szeretetét és kérjük meg rá, hogy gondolja át, hogy nem lehetne-e ezt a szeretetet minőségi idővel és figyelemmel kifejezni.
2. Fektessük le a határokat. Kérjük meg a nagyit, hogy kizárólag a születésnapokra és az ünnepekre korlátozza az ajándékozást.

6 tipp ahhoz, hogy egy hullámhosszon legyünk a nagyszülőkkel avagy hogyan "neveljük" a nagyit?

1. Vizsgáljuk meg az elvárásainkat.

Jó előre (ha lehet, még az unoka érkezése előtt) beszéljünk a szüleinkkel és társunk szüleivel az elvárásainkról, elképzeléseinkről azzal kapcsolatosan, hogy mi mit gondolunk arról, hogy milyen nagyszülői szerepet töltsenek be a gyermekünk életében.

Amy Goyer a generációs témákkal foglalkozó szakértő szerint a leggyakoribb problémát az irreális elvárások jelentik - a szülők és a nagyszülők oldaláról is. A nagyszülőknek elképzeléseik lehetnek arról, hogy mennyi időt töltenek majd az unokákkal, hogyan fognak vagy nem fognak vigyázni rájuk, milyen gyakran látogatja majd őket az új család, stb. - de nem egyeztetnek arról, hogy a szülőknek milyen ötleteik vannak.

Őszintén közöljük az elképzeléseinket a leendő nagyszülőkkel még mielőtt az új jövevény megérkezik. Így elkerülhetjük a menet közben önkéntelenül is felbukkanó kellemetlen vitákat.

2. Maradjunk kapcsolatban!

Aggaszthatja a nagyszülőket, ha nem kapnak híreket a családról, az unokákról. Hívjuk fel őket gyakran és töltsük fel a szeretet-tankjukat azzal, hogy beszámolunk a mindennapi történésekről az új unokával kapcsolatban. Ha a nagyi többször is váratlanul betoppan és ez bosszant, szerezz neki egy mobiltelefont. Így nincs több kifogás, hogy nem tudta előre jelezni az érkezését.

3. Fektessük le a szabályokat!

A jól meghúzott határok jó nagyszülőket is jelentenek egyben. Először az elképzeléseinkről beszéljünk, aztán fektessünk le néhány szabályt, amelyek működnek. Ha a szigorú szabályaink ellenállásba ütköznének, fektessük le mindenképp néhány határozott alapelvet - ne feledkezzünk meg a pozitív tálalásról!

Ahelyett, hogy pl. azt mondanánk "A hétköznapok nem a legalkalmasabbak vendégek fogadására", próbáljuk meg így: "Szeretettel várunk titeket hétvégén, így sok időt tölthetünk majd egymással."

4. Legyünk rugalmasak!

Milyen élvezet úgy nagyinak lenni, ha nem lehet egy kicsit megszegni a szabályokat? Ha tiltjuk az édességet és később kiderül, hogy nagyi nem tartotta be a szabályt és alkalomadtán megkínálta az unokákat egy finom keksszel, próbáljuk meg nem túl reagálni a dolgot. Ne feledjük, hogy mennyire várta már az unokákat, akiket elkényeztethet, igyekezzünk megtalálni a közép utat ebben is.

5. A nagyszülő is ember.

Elmúltak azok a napok, amikor a nagymama és nagypapa a hintaszékben hátradőlve arra várt, hogy felhívjuk. A mai világban a nagyszülők is elfoglaltabbak, gyakran még dolgoznak, mikor unokáik lesznek és utána is aktív nyugdíjas életet élnek. Nem várhatjuk el, hogy azonnal beugorjanak, ha szükségünk van rájuk. Legyünk tisztelettel az életritmusuk iránt és tervezzünk előre, ha segítségre van szükségünk.

Amennyiben megadjuk nekik a kellő időt és teret a magánéletük intézésére, annál jobban örülnek majd, ha láthatják az unokákat.

6. Pozitív visszajelzés - a saját szüleinknek is!

Lehet, hogy a szüleinknek is megvannak a saját ötleteik a gyerekneveléssel kapcsolatban, de szeretik az unokáikat és a legjobbat akarják nekik. Érdemes az újdonsült szülőknek extra erőfeszítéseket tenni azért, hogy kimutassák az elismerésüket a saját szüleik felé. Ha igazat adunk a szüleinknek, sokkal kevésbé hajlamosak kritizálni bennünket.

Sokszor csak akkor vesszük észre, hogy milyen keményen kellett dolgoznia a saját szüleinknek, amikor gyermekünk születik és mi is szülővé válunk. Ez az egyik olyan üzenet, amit az új nagyszülők szívesen hallanak. A felismerés és a kölcsönös tisztelet segíthet a szorosabb családi kötelék kialakításában, megtartásában.

A sikeres szülő-nagyszülő kapcsolat titka

• saját családi dinamikánk tudatosítása,
• megfelelő kommunikáció,
• gyerekneveléshez való proaktív hozzáállás mindkét generáció részéről.

Ha jó kapcsolatot alakítunk ki, ápolunk gyermekünk nagyszüleivel, az nem csak a mi életünket teszi könnyebbé, hanem gyermekünk életére is jó hatással van.

4 lépés és a nagyiból szupernagyi lesz!

Megfelelő kommunikációval szinte az élet bármelyik területén sikeresek lehetünk. Az elkényeztetés kapcsán konfliktusba került nagyszülőkkel is sok mindent elérhetünk a hatékony, asszertív kommunikációval.

1. Váltsunk nézőpontot!

Ahhoz, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki és tartsunk fenn gyermekünk nagyszüleivel, a legelső dolog amit tennünk kell, hogy új, friss nézőpontból tekintünk rájuk.

A saját szüleink, gyermekeink nagyszülei nem csak idős emberek, akik úgy gondolják, ANNYIVAL jobban tudják, mint te. (Még ha ennek megfelelően viselkednek is.) Olyanok, mint a legtöbbünk, normális (néha bizonytalan) emberek, akiknek fontos, hogy értékeljék őket. Meg akarják osztani, amit ők már megtanultak. Leginkább azt szeretnék, ha a gyerekeik tisztelnék őket.

2. Megerősítés - Kérés - Megerősítés.

Tegyük fel, hogy a nagyi folyamatosan ismétel valamit, ami ellenkezik a mi elképzeléseinkkel. A konfliktus elkerülhetetlen, különben "robbanás" lesz belőle. Hogyan kezeljük ezt a helyzetet?

• Kezdjük megerősítéssel. Köszönjük meg neki az összes segítséget és említsünk meg egy konkrét példát arra vonatkozólag, hogy a gyermekünk mennyire szereti őt.
• Folytassuk a kérésünkkel: mondjuk el, hogy mit szeretnénk, hogy tegyen (vagy ne tegyen) és hogy ez milyen hatással van a kicsire (nem ránk, az unoka van a fókuszban!).
• Zárjunk ismét megerősítéssel: hallgassuk meg a választ, hangsúlyozzuk újból, hogy miért is lesz jó így az unokájának. Aztán mondjunk köszönömöt és fejezzük ki, hogy mennyire fontos a gyermekünk életében vagy vonjuk be valamilyen közös tevékenységbe.

3. Megerősítés - Emlékeztetés - Kérés.

Minden rendben ment a 2. lépésnél, de mikor következő héten átjön néhány órára, hogy el tudj menni bevásárolni, rájössz, hogy újra ugyanazt csinálja (amire előzőleg megkérted, hogy ne csinálja).

• Pozitív visszajelzés mindig jó kezdés. Fejezzük ki az elismerésünket a mai segítségéért.
• Emlékeztessük könnyedén (ne húzzuk fel magunkat) arra, hogy miről is beszélgettünk múlt alkalommal.
• Újra kérjük meg arra, hogy mit tegyen (vagy ne tegyen).

4. Határvonal - Megerősítés.

Mi történik, ha ÚJBÓL megtörténik az, amit nem szeretnénk? Ekkor elérkezett az idő arra, hogy meghúzzuk a határokat. Csak úgy, ahogy neked is tisztelned kell a szüleidet azért a kemény "munkáért", hogy felneveltek téged, nekik is tisztelniük kell téged és azt a kemény nevelési "munkát", amit épp próbálsz végezni.

• Határok kijelölése: változtasd meg a terveidet, rugalmasan kezeld az elvárásaidat és találd ki, hogyan fogod megelőzni, hogy újra megtörténjen a nem kívánt esemény.
• Erősítsük meg ismételten: éreztessük a nagyival, hogy fontos része az életünknek és továbbra is szeretnénk bevonni dolgokba (pl. meghívjuk egyik este vacsorázni).

Várjunk néhány hetet és nézzük meg, hogy figyelembe veszi-e a kérésünket. Ha nem, ismételjük a 4. lépést: határok meghúzása és megerősítés.

The post A nagyi elkényezteti a gyereket. Mit tegyünk? appeared first on Medveczky Kata.

A gyerekek a viselkedésükön keresztül juttatják kifejezésre az érzéseiket, gondolataikat, amelyeket nekünk szülőknek meg kell hallanunk és tiszteletben kell tartanunk.

Az óvodáskorúak még nem tudják az érzéseiket kezelni és még nem képesek arra, hogy sokáig türelmesek legyenek. Nem tudnak mit kezdeni egy számukra ijesztő, zavaros helyzettel és az időérzékük sem alakult még ki. Ezért aztán nem is olyan könnyű megérteni a viselkedésüket.

Néha  kezelhetetlennek vagy tiszteletlennek nevezzük őket, pedig csak nem tudnak eligazodni ebben a számukra még ismeretlen világban.

Sokszor azért nyafognak, mert még nem tudják megfogalmazni a szükségleteiket, vagy mert irreális elvárásokkal találják szembe magukat.

Ránk van szükségük

Gyakran kis felnőttként tekintünk a gyerekeinkre és olyasmiket várunk el tőlük, amire még nem képesek, nem érettek.

Amikor elvárás alapon szemléljük a világot, arra koncentrálunk, hogy mi az amit szeretnénk, és azt kérjük számon, ami nincs.

Ehelyett boldogabbak lennénk, ha a realitásból indulnánk ki: mi a jelenlegi helyzet és mit kell tennem a célom elérése érdekében?

A gyerekek talán legjobban az állunk formáját ismerik, ha nem guggolunk le sokszor hozzájuk és nem vesszük ölbe őket.

Leginkább az időnkre, a jelenlétünkre vágyna: ránk, a szüleikre.

Arra, hogy vacsora közben beszélgessünk velük.

Arra, hogy valódi figyelmet szenteljünk nekik, amikor mutatni szeretnének valamit.

Hogy együtt ugorjunk bele a pocsolyába.

Hogy megpörgessük őket; hogy elmenjünk az edzésükre; hogy együtt táncoljunk.

Hogy sokat nevessünk.

Hogy odabújhassanak mellénk az ágyba, és meséljünk nekik. Meséljünk arról, hogyan születtek, milyenek voltak kicsinek vagy milyenek voltunk mi gyerekként.

Sok ez vagy kevés?

Nem tudom, de a tennivalóink, gondjaink nem lesznek kevesebbek. A mai világban szinte már művészet a pillanat megélésének a képessége.

Lelassítani, megállni, leguggolni pár percre.

Nem csinálni semmit, csupán jelen lenni.

Adjunk bőven legdrágább kincsünkből, az időnkből és a figyelmünkből a számunkra legdrágábbaknak!

Milyen ajándékokat kaphatunk azáltal, ha megtanuljuk (újra) a gyerekek szemével nézni a világot?

Az itt és most csodáját.

A gyerekek a jelenben élnek, és nem a múlton sopánkodnak vagy a jövő miatt aggódnak. Minden egyes dolog valós időben bontakozik ki a szemük előtt. Kezdjük el még ma gyakorolni ezt a látásmódot!

A felfedezés örömét.

A gyerekek kíváncsiak. Még a leghétköznapibb dolgokat is nagyító alá teszik, megvizsgálják, szétszedik, megízlelik, megszagolják, megérintik. Fedezzük fel újra velük együtt a világot!

A hit és bizalom erejét.

Ma is a fülembe cseng, ahogy kétéves kislányom biztatta saját magát, amint egy óriási földkupacon mászott rendületlenül felfelé: "Meg tudod csinálni, Léna!" Számtalanszor visszacsúszott, de ez nem hátráltatta egy cseppet sem. Elhitte, hogy meg tudja csinálni és megcsinálta. Élesszük fel újra magunkban a gyermeki hitet és bizalmat! Itt az idő, hogy megvalósítsuk álmainkat!

A feltétel nélküli szeretet titkát.

A gyerekek érzelmei egyenesen a szívükből jönnek, előítéletek és elvárások nélkül. Tiszta kifejeződése ez gyermeki lényüknek, annak kik is ők valóban. A jó hír, hogy felnőttként is képesek vagyunk hozzáférni ehhez a szeretethez, mert mindannyiunkban ott lakozik. Bontogassuk le a kérget a szívünkről, amellyel az évek során védekezésből oly gondosan beburkoltuk!

A bűvös háromszög

Szülőként óriási szerepünk van abban is, hogy gyermekeink hogyan viszonyulnak a nagyszüleikhez.

Milyen a kapcsolatunk a saját szüleinkkel? 

Tiszteljük és feltétel nélkül tudjuk szeretni őket, mint gyermekkorunkban vagy még nem tettük le a terheinket?

Szinte mindannyian hordozunk sebeket a múltból. Szüleink akkor és ott a lehető legjobb tudásuk szerint bántak velünk.

A megbocsátás képessége az egyik legnagyobb ajándék önmagunk és a körülöttünk lévők számára.

Soha nincs késő!

Tegyük meg az első lépést!

A legtöbb amit adhatunk, ha a gyerekeinknek szánt életüzeneteket a szüleink felé is közvetítjük: meghallgatlak. Törődöm veled. Nagyon fontos vagy számomra.

Ha időt szánunk a gyerekeinkre és a szüleinkre, nem csak a viselkedésüket, világukat értjük meg jobban, hanem egymáshoz is közelebb kerülünk: gyermek-szülő-nagyszülő. Mélyebbé válik a kapcsolatunk, amivel minden egyes nap azt üzenjük egymásnak: fontos vagy nekem, szeretlek.

Ezért érdemes nézőpontot váltani!

The post Akkor még bámultam a felnőtteket appeared first on Medveczky Kata.

A sírás az újszülött legfőbb kommunikációs eszköze. Olyan kellemetlen érzelmek és ijesztő testi érzések uralják a kisbabát, amelyekkel még nem képes egyedül megküzdeni. Nem tudja magát megnyugtatni, ezért segítségért, vigasztalásért kiált.

A szívünk azt sugallja, hogy menjünk és vigasztaljuk meg, és ez nem véletlen. Ezzel teszünk jót.

Sajnos a szülőket be lehet tanítani arra, hogy ne az ösztöneikre hallgassanak ilyenkor és a gyerekeket is le lehet szoktatni az ösztönös sírásról. Ennek viszont ára van.

A modern agykutatásokból kiderül, hogy döbbenetesen nagy hatása van a szülő-gyermek kapcsolatnak - többek között a sírásra adott szülői válasznak - a gyermek fejlődésben lévő agyára.

Kétségbeesett segélykiáltás

Sírhat a baba, ha éhes, ha fáradt, ha melege van, ha túl sok inger éri vagy ha egyszerűen csak szorítja a zokni. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudjuk, hogy miért sír, egy a lényeg: mindig nyugtassuk meg! 

A hosszan tartó sírás stressze rossz hatással van a baba fejlődésben lévő agyára, későbbiekben hajlamossá teheti a depresszióra és egyéb testi-lelki betegségekre.

Fontos tisztázni, nem arról van szó, hogy azonnal felkapjuk, ha már az ajkai remegni kezdenek vagy egy-két percre elsírja magát, mert valamit nem kap meg. Nem maga a sírás az, ami hatással van a gyermek agyára, hanem a vigasztalan, elhúzódó szenvedés. Az ilyen pánikreakció alkalmával a gyermek agyát elöntik a stresszvegyületek.

Ezt a kétségbeesett segélykiáltást bármelyik érzékeny szülő képes felismerni: amikor hosszasan és zaklatottan csak sír a baba, és vagy teljesen kimerülve álomba zuhan, vagy abbahagyja, mert ráeszmél, hogy nem érkezik segítség.

Azok a babák, akik egyáltalán nem sírnak (árvaházakban látni ilyen csecsemőket), sajnos már megtanulták, hogy nincs értelme segítségért kiáltani. Elvesztették a bizalmukat a körülöttük lévő világban.

Hangolódjunk rá a babára!

Talán kevésbé köztudott az a tény, hogy ha sietettjük a kisbabánkkal az interakciót, nem hangolódunk rá megfelelően, akkor is elégedetlenné, nyugtalanná válhat.

Minden kisgyereknek saját ritmusa van. Ha tiszteletteljes módon közelítünk a gyerekhez, akkor először meg kell állnunk, és a csecsemőhöz kell igazítanunk a saját tempónkat. Ezt nevezzük ráhangolódásnak.

Nagymértékben le kell lassítanunk ahhoz, hogy megfigyeljük és megértsük a kisbaba igényeit, felvegyük a kapcsolatot vele, megvárjuk, amíg válaszol és aztán a gyerek ritmusa szerint kapcsolódjunk hozzá.

Ha az interakciós láncnak ez az első eleme - a babára való odafigyelés, ráhangolódás - csorbát szenved, akkor megszakad, ill. nem tud felépülni a kapcsolat szülő és gyerek között.

Hallgassunk az ösztöneinkre!

Minden nő, minden anya nagyon jól tudja, hogy mit kell olyankor tenni, ha sír a baba. Belénk van programozva. Ringatjuk, simogatjuk, éneklünk és dúdolunk neki.

Amikor gyermekeim vigasztalhatatlanul sírtak egy meleg fürdő mindig segített. Ennek is megvan az oka. Az érintés, szoptatás és meleg révén oxitocin szabadul fel a gyermek agyában, ami nyugtatólag hat rá és ezzel egy időben a megemelkedett stresszvegyületek szintje is csökken.

Nyugtassuk meg a babát!

1. Először is higgyük el, hogy mi ismerjük legjobban a kisbabánkat és nálunk jobban senki nem tudja megnyugtatni.
2. Hangolódjunk rá a babára, hagyjuk őt kezdeményezni és mi csak kövessük őt. Figyeljük meg tempóját és ahhoz igazítsuk a miénket!
3. Testközelség mindenekelőtt! Vegyük ölbe, ringassuk, kössük magunkra, simogassuk, masszírozzuk. Az érintés számára a legfontosabb lelki táplálék, hogy nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott legyen. Nem lehet túlzásba vinni!
4. Ha úgy érezzük, hogy annyira kimerültek, feszültek vagyunk, hogy nem tudjuk a babánkat megnyugtatni, bátran adjuk oda apának, nagyinak vagy egy kedves barátnak!
5. Törődjünk magunkkal, hogy legyen miből adnunk! Nyelvtanulás, zenehallgatás, egy nagy séta vagy kávézás a barátnőkkel, mindegy csak figyeljünk oda a saját igényeinkre is! Ha az anya jól van, a baba is jól van.

Többemberes babák

Vannak olyan babák, akik valamilyen oknál fogva érzékenyebbek, nehezebb őket megvigasztalni. A többemberes babák (a szakirodalom így nevezi a különösen érzékeny csecsemőket) gondozása közben idővel elbizonytalanodhatunk, hiszen gyakran kapjuk azt a visszajelzést a gyermekünktől, hogy valami miatt nem érzi jól magát a bőrében.

Óhatatlanul is előbukkannak a negatív gondolatok, érzések. Ilyenkor az édesanyának is sok nyugtatásra, vigasztalásra van szüksége a család, a barátok részéről.

Mi anyukák is biztassuk egymást: "Jó anya vagy!". Nem a versengés, hanem a megerősítés az, ami önbizalmat ad és ettől valóban jók, elég jó szülők leszünk.

Tévhitek és tények a sírással kapcsolatban

A kisbaba képes irányítani, manipulálni a szüleit a sírásával.

A neurobiológiai kutatások révén ma már tudjuk, hogy ez abszolút tévedés. Mivel a csecsemő agyában (a legéretlenebb részben, a homoklebenyben) még nem fejlődött ki megfelelően az az agyi vegyület (glutamát), ami a tiszta gondolkodás képességéhez szükséges, ez azt jelenti, hogy, a babák nem képesek sokat gondolkodni egyáltalán bármiről is, hát még arról, hogy miként irányíthatnák szüleiket.

Egy csecsemőt el lehet kényeztetni. 

Nem, egy csecsemőt nem lehet elkényeztetni, csupán a lehető legteljesebb mértékben kielégíteni az igényeit. A legnagyobb ajándék egy gyermek számára, ha a szülei következetesen megnyugtatják, amikor zaklatott állapotban van. Ez a későbbiekben segíteni fog neki, hogy szabályozni tudja az érzéseit és megbirkózzon a stresszel. Számos tudományos bizonyíték támasztja alá, hogy minél több érintést kap az ember gyerekkorában, annál nyugodtabb lesz felnőttkorában.

Hadd sírjon, csak tágul tőle a tüdeje.

Sokan támogatták évtizedeken keresztül azt a nézetet, hogy a kisbabákat hagyni kell sírni és ehhez magyarázatot is gyártottak. Ma már talán bekerült a köztudatba, hogy ez nem igaz. Az utóbbi időben a hosszan tartó sírásrohamokat alvástréningekre használják, hogy kialakítsák az elalvás egyfajta rutinját. Ez súlyos károkat okozhat a későbbiekben a megfelelő stresszreakció kialakításában.

The post Ne hagyjuk sírni a babát! appeared first on Medveczky Kata.