Nem bízok a gyerekben. Bízok magamban?

Elgondolkoztató számomra az a tény, hogy ahhoz, hogy bízni tudjunk először meg kell előlegeznünk a bizalmat.

Tehát egyből mély vízbe vagyunk dobva és csak bízhatunk, abban, hogy kijutunk a partra, képesek vagyunk meglovagolni a hullámokat és hogy valaki észrevesz és a segítségünkre siet, ha nagy veszély fenyegetne.

Kisfiam nemrég töltötte be az első életévét és mostanság teszi meg élete első lépéseit. Élvezettel gyakorolgatja a járást apától-anyáig, anyától-bátyusig, bátyustól-anyáig, majd anyától-nővérkéig és vissza megint anyához. Amikor nálunk van nagypapa vagy nagymama, ők is beszállnak a körbe. Fantasztikus látni, hogy ez az apró kis emberpalánta, mennyire élvezi, hogy rá szegeződik minden szempár.

Ahogy ide-oda lépeget, arra lettem figyelmes, hogy szinte mindenkihez szépen türelmesen, lassan elgyalogol, csak a velem való találkozásnak más a forgatókönyve. Amikor már csak egy méter van hátra, akkor fogja magát, nem lép többet, hanem egyenesen beledől a karomba. Beledől, zuhan, boldog mosollyal az arcán, mert tudja, hogy elkapom.

Ha mögötte ülök és ő előttem áll, sokszor azt játssza, hogy vakon hátradől.

Mekkora bizalom kell ehhez!

Tudja, hogy ott lesz a védőkar, aki elkapja. Tudja, mert, születése pillanatától igyekeztem kielégíteni a szükségleteit, figyeltem a jelzéseire és válaszoltam rájuk.

A csecsemő élete korai szakaszában még szimbiózisban van az anyával. Még egynek érzi magát vele. Ha az anya bízik magában és embertársaiban, akkor ezzel az attitűddel, hozzáállással fordul a gyermeke felé is. A kisgyermek érzelmileg az édesanyjára hangolódik.

Tehát a gyerek akkor fog bízni magában, ha az anya bízik magában. Ez az ősbizalom (Eriskson nevéhez fűződik a fogalom) azokban a pillanatokban születik és erősödik meg, amikor az éjszaka közepén tizedszerre is jön anya és megnyugtat. Nem hagy egyedül a számomra még oly ijesztő érzésekkel. Mindig ott van, ha szükségem van rá. Érti, tudja, hogy mire van szükségem. Belenéz a szemembe, mosolyog rám és ez jó. Érzem, hogy szeretetreméltó vagyok.

Miért nem tudunk bízni?

Több kérdés is felmerül bennünk, ha a bizalomhiány jeleit tapasztaljuk környezetünkben vagy éppen saját magunkon.

Vajon mi lehet az oka?

Gyerekkorból származik a sérülés vagy későbbről?

Egyetlen mély csalódás okozta seb vagy többszöri kiábrándulás lenyomata az, hogy már nem tudunk bízni?

Ki volt az a fontos másik, akiben nem bízhattunk, akire nem számíthattunk, amikor szükségünk volt rá?

A kapott mintát sajnos nagyon könnyű tovább adni, ha nem figyelünk magunkra tudatosan.

Az első lépés, hogy felismerjük: elvesztettük azt a képességünket, hogy bízzunk saját magunkban és embertársainkban.

Ha azt tapasztalod magadon, hogy nem tudsz bízni a gyermekedben, ne ijedj meg!

Lehet rajta változtatni.

Semmi sincs veszve!!!

Kapcsoljuk ki az automata funkciót!

Stop! - ez a varázsszó.

Az érzés megállíthatatlanul jön, elárasztja egész testünket és már ugyanazt mondjuk, csináljuk, tesszük, amit valaki velünk csinált annak idején.

Amikor észrevesszük, hogy ilyesmi történik, húzzuk be a kéziféket! Jön az érzés és megállítom: igen, ezt a fajta kétségbeesést szoktam érezni, amikor....

... de most nem teszek semmit az érzés által irányítva, hanem csak hagyom, hogy tomboljon bennem, amennyire csak akar. Átélem és elfogadom, nem küzdök ellene. Nem teszek semmit, csak várok. Előbb utóbb el fog párologni, eltűnik, mert nem tápláltuk, nem szítottuk, nem voltunk a "játékszerei".

A csend, a várakozás, az elmaradt reakció meglepődést kelthet bennünk és gyermekünkben, társunkban is. Már csupán azzal, hogy megállítottuk azt az áradatot, ami a hasonló helyzetekben - néha forgatókönyvszerűen - elő szokott törni, óriási dolgot tettünk. Felismertük a nem-hatékony, negatív szokás-mintázatunkat és ki tudtunk belőle lépni. Ez az első lépés a változás felé.

Nincs ötletünk, hogyan tovább?

Nem kell mindig megoldani a dolgokat.

Várjunk és legyünk türelemmel. Gyakoroljuk csak a "Stop" - szabályt és figyeljünk, hogy mi történik bennünk, velünk.

Ha mindenképp akarunk valamit csinálni, akkor kezdjünk el bízni magunkban!

Íme az első alkalom arra, hogy bizalommal legyünk magunk iránt, hiszen képesek vagyunk uralni az érzéseinket. Tudatosan irányítjuk a viselkedésünket!

Nem mindig sikerül?

Valóban nem.

A tanulási folyamat az soha nem egy felfelé mutató egyenes, hanem egy hullámokkal tarkított, de folyamatosan növekvő görbe, amelyen az idő előrehaladtával egyre kevesebb és rövid ideg tartó hullám szerepel. Ezért ne csüggedjünk, hanem legyünk kitartóak és elszántak!

Már ez az első lépés is óriási eredmény magában és a jutalom érte az, hogy utána a "hogyan tovább?" kérdése majdnem mindig magától megoldódik.

Beszéljünk róla a családban!

Többszörösen is áldásos hatása lehet annak, ha nem tartjuk titokban, hogy fejlődni, változni szeretnénk.

Mondjuk el gyerekeinknek, társunknak egy kellemes hangulatú vacsora közben például - amikor ránk kerül a sor a "kivel mi történt ma?" c. kérdésnél - hogy mi most azt tűztük ki célul, hogy a bízni tudás képességét növeljük magunkban. Megkérhetjük a családtagokat, hogy legyenek segítségünkre a tanulási folyamat során.

Ehhez mindenképpen érdemes konkrét támpontokat adni: mikor, hogyan és mit tegyenek.

Pl. Amikor azt látjátok, hogy nem bízok magamban és azt mondom, hogy "ez nekem nem megy" vagy "úgysem fog sikerülni", akkor légy szíves álljatok mögém, fogjátok meg mindkét kezetekkel a vállam és halkan mondjátok a fülembe, "meg tudod csinálni".

De lehet, viccesen is, hogy olvassátok rám a varázsigét: "abraka-dabra, hókusz-pókusz, csiribú és csirbá, bízz magadban drága anyu és minden megy majd, mint a karikacsapás!"

Azt is feltétlenül mondjuk el, hogy a tanulási folyamat olyasmi, ami nem egyik napról a másikra megy. Biztos, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor elfelejtkezünk a célunkról, vagy egyszerűen nem sikerül megugrani a lécet. Ekkor van leginkább szükségünk a családunk támogatására, hogy minden rendben lesz, csak keljünk fel és menjünk tovább az úton.

Nézzük csak, hány legyet ütünk egy csapásra:

1. Elkezdünk fejlődni és jobbá válni abban, hogy bízzunk saját magunkban és a számunkra fontos emberekben.

2. Példát mutatunk a családunknak, gyerekeinknek, hogy bármikor lehet változni, csak akarni kell.

3. Segítséget kérünk a változáshoz, ezzel is azt üzenve, hogy együtt minden könnyebb. Lehet kérni és elfogadni.

4. Mindezt játékosan tesszük, így a család boldogság-indexét növeljük miközben konkrét megküzdési stratégiákat tanítunk gyerekeinknek.

Tehát a legfontosabb hozzávalók:

• szeretet - önmagunk iránt is!
• motiváció a változásra - belülről fakadó!
• akaraterő - mindig megújuló!
• megbocsátás - valódi!
• humor, humor és humor!!!

Kérjünk szakmai segítséget!

Ha úgy érezzük, hogy a család segítségével sem haladunk előre és mélyebb gyökere van a bizalmatlanságunknak, akkor forduljunk szakemberhez.

Nem csak a bizalmunkat erősítheti egy terápia, hanem az önismeretben is előrébb juthatunk.

Hajrá!

Menni fog!

Meg tudod csinálni!

(ui: Kislányommal a fodrászhoz mentünk ma késő délután, amikor már jócskán besötétedett. A mi kocsink szervizben volt ezért nagyi autóját kértük kölcsön. Ahogy beültem a kormány mögé és beindítottam, hangosan morogtam magam elé, hogy ezzel az autóval nem tudok megfordulni itt, mert olyan nagy. Kicsit vártam és gondolkoztam, hogyan is oldjam meg a helyzetet. Léna (6 éves) csöndben ül hátul, majd a legjobb pillanatban határozottan megszólal: "Mami, te tudsz autót vezetni. Ezt is tudod. Ne aggódj, menni fog!" És tényleg ment...)