Az egyik este, hogyhogy hogyhogy nem - nem is igazán értem - a gyerekek nem akartak fürdeni menni.
Kértem szépen.
Szépen és határozottan.
Határozottan.
Határozottan utasítva.
Utasítva és reménytelenül.
Reménytelenül könyörögve.
(Mert én is ember vagyok.)
Nem, nem és nem!
És akkor megláttam a sarokban a színes labdákat a zsákban.
Felálltam és szó nélkül cselekedtem.
A gyerekek követtek mint kacsafiókák a mamájukat.
Vittem a zsákot a fürdőszobába és már öntöttem is a labdákat a vízbe.
Csak nevetés és ujjongás és az izgalom hangja hallatszott.
Azonnal be akartak menni mindketten.
Több, mint cicamosdás
- "A füledet is légyszíves. Kívül, belül."
- "Már megmostam belül, kívül nem fogom."
- (nyávogó hangon) "Miáuuu - Jaj, de örülök, hogy engem itt hagytál!"
- "Ki ez?"
- (nyávogó hangon) "Hááát, nem ismertek meg? Én vagyok a fülek mögötti kispolcon megülő porcica. Miáuuu! Este majd dorombolhatok neked Léna? Nagyon szeretek este énekelni. Majd a füledbe nyávogok egy szép macskadalt."
- "Azt már nem!" - és öntudatosan úgy megmosta a füle tövét, hogy még csak egy kis parányi piszok se maradhasson ott.
Közben csalafintán mosolygott és élvezte a mókát.
Igen, nekem sincsen mindig kedvem macskát játszani.
Azt szoktam gondolni, hogy "mikor van még nekem energiám arra, hogy én még macska legyek a fürdésnél és tréfáljak a gyerekkel, amikor nem csinálja azt, amit kérek?!"
Aztán azt szoktam tapasztalni, hogy amikor mégis van kedvem macska lenni, na jó, ráveszem magam arra, hogy macska legyek, akkor már a végére tényleg lesz kedvem, jókedvem. Ragadós ez a mosolygás. És mennyi energiát ad!
"Játsszunk most együtt, amíg csak lehet...!"
Medveczky Kata pszichológus vagyok. A gyermeknevelés olykor kanyargós útveszőjében a szülőknek segítek kiutat találni, másrészről a pedagógusokat támogatom abban, hogy minél hatékonyabban tudják végezni szakmai munkájukat.