Jelenlegi hely

Helikopter szülők

Megjelent: Ridikül Magazin, 2014/11. 36-37. oldal

ridikül cikk

Egyszer az egyik kedves barátunk úgy adta hírül gyermeke születését, hogy a kis jövevény megérkezett hozzájuk, vendégségbe, kb. 20-25 évre. 

Elgondolkodtatott az üzenet: a gyermekeink nem a mi tulajdonunk és nincs jogunk arra, hogy helyettük éljük az ő életüket. Ajándékként kapjuk őket és velük együtt az embertpróbáló feladatot: EMBERT faragni. Aztán eljön az idő és akár kész van, akár nem, útjára kell engedni. 

Kisfiam fülig érő mosollyal újságolta a napokban, mikor belépett az ajtón: "Képzeld, mami, reggel az Andris megkérdezte, hogy te is buszos lettél?" Első osztályos és a szomszédos községbe jár iskolába, ahová minden nap autóval vittük el őt. Karácsony után merült fel benne, hogy szeretne busszal menni. Mi beleegyeztünk és ezzel egy kicsit megint elengedtük. Az első napot végig izgultam, amíg haza nem jött. Az eufória még most is tart. Boldog és büszke magára, hogy bérlete van és buszos lett.

Az elengedés nem egy egyszeri aktus, hanem jó esetben egy újra és újra visszatérő élmény, tapasztalás szülő és gyermek számára.

nagypapa hordozókendővelMár egészen csecsemőkortól kezdve gyakorolhatjuk. 

A kötődő nevelés híve vagyok, mégis mikor a gyermekeim kisbabák voltak és éppen jól érezték magukat, szívesen adtam oda nagyszülők, barátok kezébe, had fogják ők is egy kicsit őket. A nagypapa még hordozókendőbe is magára kötötte a legkisebb gyermekem, ami a jelek szerint óriási élmény volt mindkettőjük számára. 

Kislányom 5 éves volt, mikor először szeretett volna az egyik kis barátnőjénél aludni. Napokig kérlelt és érvelt. Végül azt gondoltam, ha ennyire szeretné, akkor már biztosan érett rá. Kis izgalommal, de nagy bizalommal elengedtük. Hazaérve olyan kitörő örömmel számolt be a történtekről, hogy biztos vagyok benne egy életre magával viszi ezt az élményt és az általa szerzett tapasztalatot: "Milyen jó, hogy bíztak bennem."

Amikor a lelki köldökzsinórral túl szorosan és túl sokáig magunkhoz kötjük a gyerekeinket, akkor a legnagyobb pszichológiai erőszakot követjük el ellenük: nem engedjük, hogy önállóvá váljának és felnőjenek. 

A helikopter szülők, folyamatosan a gyermekük fölött "repkednek" és feszült aggodalommal követik őket, leginkább attól a céltól vezérelve, hogy megóvják őket a rájuk leselkedő veszélyektől és a természetes következményekkel járó életleckéktől.

A gyermek fejlődésének bizonyos szakaszaiban valóban óriási szükség van a szülői kontrollra, és ez csak még jobban megnehezíti, hogy idejében el tudjuk engedni a kormányt, amikor már nem nekünk kell irányítani. 

A kutatók szerint a legnagyobb problémát az okozza, hogy a helikopter szülők nem képesek a viselkedésüket a gyermek fokozatosan fejlődő érettségéhez, kompetenciájához és önállóságához igazítani.

A túlzott kontroll következményei

A felelősségvállalás hiánya. 

A helikopter szülők megfosztják a gyermeküket attól, hogy cselekedeteik természetes következményeivel szembesüljenek, és így nem tanulják meg, hogy tetteikért felelősséget vállaljanak.

Kudarctól való félelem.

Ha nem engedjük, hogy a hibákból tanuljanak azt közvetítjük feléljük, hogy tökéletesnek kell lenniük. Nem mernek kockázatot vállalni és ez megakadályozhatja őket attól, hogy megvalósítsák az álmaikat, ill, hogy egészséges, érzelmileg biztonságot nyújtó kapcsolatokat alakítsanak ki. 

Alacsony önbizalom. 

Azáltal, hogy szülőként állandóan megóvjuk gyermekünket a stresszkeltő szituációktól, azt üzenjük neki, hogy nem hisszük el, hogy képes kiállni magért vagy megvédeni magát.

Függő személyiség. 

Sérül a gyermek kompetencia érzése és az önállósági iránti igénye, ami depressziót is okozhat. A szülők túlzott aggódása és bevonódása, nem csak a gyermek mindennapi életvezetését, egészséges párkapcsolat kialakítását és fenntartását nehezíti meg, hanem a mentális egészségére is káros hatással van.

Vágjuk el a lelki köldökzsinórt!

Sok szülő számára jelent valódi kihívást az, hogy megadja gyermekének azt a szabadságot, hogy fiatal felnőtté válhasson, aki saját, felelős döntéseket hozhat. Tele vagyunk félelemmel, aggódással és valószínüleg ez a mozgatórugója a legtöbb kamasz-szülő vitának is. 

Az egészséges személyiség kialakulásához a gyerekeknek szükségük van arra, hogy bontogassák a szárnyaikat. 

És egyszer muszáj kirepülniük a fészekből is.

1. Engedjük, hogy kezdeményezzen!

A gyerekek kiskoruktól kezdve folyamatosan kezdeményeznek. A mi feladatunk, hogy rájuk hangolódjunk, megértsük és empatikusan kövessük őket. Olyan ez, mint egy tánc, ahol a partnerek érzik egymás minden rezdülését. Eleinte még sokszor a szülő irányít, aztán egyre többször már a gyerek, a kamasz vezet és amikor eljön az ideje, hogy lekérik a fiatal urat vagy hölgyet, akkor elégedetten félre kell tudunk állni, hiszen már nem a miénk a parkett.

2. Bízzunk benne!

Az egyik alapvető "élet-üzenet", amit egy gyereknek szinte minden egyes nap hallani kell a szüleitől: "Bízom benned!" Ha tudunk bízni a gyermekünkben, akkor cserébe nyitottságot, őszinteséget és hálát kapunk. A szülő gyerekbe vetett bizalmát leginkább a kamaszkor teszi próbára. A serdülőkor végén három alapvető kérdés foglalkoztatja a kamaszokat: "Ki vagyok én?", "Hogyan kapcsolódok másokhoz?" és "Miben higyjek?" A belső késztetés, hogy önálló személlyé váljon nem a személyünknek szóló elutasítás, hanem sokkal inkább az egészséges idetintás fejlődésének a jele.

3. Tanítsuk meg dönteni!

A külső, szülői kontroll helyébe fokozatosan a belső kontroll kell, hogy lépjen. Minél előbb kínálunk a gyerekeknek olyan döntési lehetőségeket, ahol a döntések természetes következményeivel biztonságos körülmények között szembesülhetnek, annál jobban tudnak majd okos döntéseket hozni. Mielőtt élesben meggondolatlanul kockáztatnának, még  a védett otthoni közegben megtanulhatják, hogy döntéseikkel hogyan irányítsák jól az életüket.

Engedjük el gyermekünk kezét, hogy visszajöjjön tankolni!

kezekAz egyéves kis totyogó egyszercsak lemászik az anyaölből és az elemi kíváncsiságtól vezérelve egyre messzebb merészkedik. Elindul felfedezni a világot és mi engedjük, hiszen tudjuk, hogy előbb-utóbb visszatér a biztonságot nyújtó bázishoz, hogy érzelmileg feltöltekezzen. Aztán újra elmegy és újra visszajön. A pszichológiában ezt a jelenséget "érzelmi tankolásnak" nevezzük. 

Ha a szülő-gyerek kapcsolat kölcsönös bizalomra, tiszteletre épül, akkor biztosak lehetünk benne, hogyha egy idő után már nem is mi vagyunk a gyermekünk életének középpontja, ő mégis időnként vissza fog jönni tankolni.

Tölteni és töltekezni.