Jelenlegi hely

Kudarc gyermekkorban

Egy példa a saját életemből, amikor engedtem a kislányomat kockázatot vállalni, ami olykor nagyon fájdalmas is tud lenni gyermeknek és szülői szívnek egyaránt.

Királylány a kismotoron

(a kudarccal való szembenézés és a tapasztalati tanulás rögös útja)

Kislányom egyik délután ragaszkodott hozzá - amit olyan bájos ellentmondást nem tűrő arckifejezéssel képes kommunikálni -, hogy a legszebb, legpörgősebb, legkirálylányosabb ruháját szeretné felvenni.

Nagy boldogságára találtunk egy olyan, számára új darabot, amelyet még nem is látott, mert még ott hevert az unokatesóktól megörökölt ruhakupac alján. Szemei csillogtak és éljenző ugrálás vette kezdetét, valódi gyermeki öröm árasztotta el azonnal. Egy pillanat múlva már pördült-fordult is a bokáigérő rózsaszín virágos-fodros csodában. 

Mivel a többiek bicajozni mentek, neki is azonnal motorozni támadt kedve. 

"Rendben van, csak öltözzünk át, nehogy elszakadjon ez a szép ruha vagy megüsd magadat, ha beakad a kerekek közé." - kíséreltem lebeszélni a lebeszélhetetlenről.

"Nem, én ebben akarok motorozni!" - és már vonult is kifelé a kertbe a motorjáért.

"Várj, a bukósisak!" - szaladtam még utána (mivel nem egyszerű kis motorozásról van szó, hanem egy jó kis hosszú meredek pályán való száguldásról - ez növeli igazán az adrenalin-szintet!)

Még egyszer figyelmeztettem, hogy úgy érzem nem lesz ennek jó vége. Próbáltam menteni a menthetőt és reménykedve utána kiabáltam, hogy úgy üljön a motorra, hogy a szoknya feneke alatt legyen, de már fittyet sem vettett rám.

Büszkén robogott, a hosszú szoknya verdeste a földet, miliméterek választották el a kerekektől.

Aggódva néztem ki a kerítésen, ahogy hallottam a diadalkiáltást, amint leértek a lejtő aljára. Mindenki mosolyog és cihelődnek fel a következő menetre.

Nincs ok aggodalomra, minden rendben lesz, biztattam magamat. Bementem a házba és nyugodtan folytattam a teendőimet.

Két perc sem telt el, mikor hallom pityogó kislányom közeledését. Bukósisakkal a fején kétségbeesetten, ugyanakkor határozott léptekkel közeledik. Mikor meglát, sírva panaszolja, hogy kiszakadt a ruhája.

"Nézzük meg közelebbről." - mondom neki és meglátva, hogy a szoknya alja cafatokban lóg, úgy tör ki belőle a keserves zokogás mint a vulkánból a láva.

"A legkedvencebb ruhám volt és még nem is tudtam hordani és most elszakadt. Jaj, annyira sajnálom, a legkedvencebb ruhámat..."

Ölembe veszem, próbálom nyugtatni, de nagyon el van keseredve, mint a sirató asszonyok csak mondja, mondja a mantráját. El kell gyászolni. 

"Varrjuk meg!" - javasolja elszántan keresve a megoldást. "Ezt már nem lehet." - válaszolom, és ekkor újra kitör a vulkán.

Ahogy nézem őt, átérzem milyen nehéz is a tapasztalatok útján való tanulás. De ez az, amitől nem szabad megfosztani. Csak tartom az ölemben és simogatom. Lassan, nagyon lassan kezd megnyugodni.

Ahogy az este közeledik, a ház csendesedik a gondolataim a történtek körül cikáznak.

Milyen jó, hogy ma nem hibáztattam.

Milyen jó, hogy most nem mondtam neki “na, ugye én előre megmondtam!”.

Milyen jó, hogy át tudtam érezni a bánatát és ezt ki is tudtam mutatni.

Milyen jó, hogy ez történt, ami történt és engedtem neki, hogy tanuljon.

De jó, hogy ma sikerült úgy csinálni, mint amire máskor csak úgy vágyok.

És ő? Mi az, amit tanulhatott ebből az egészből?

Talán azt, hogy rossz dolgok is történhetnek velünk és akkor jól kisírhatjuk magunkat.

Talán azt, hogy milyen jól esett, hogy együttéreztek velem. 

Talán azt, hogy legközelebb, lehet, hogy meggondolja melyik ruhában megy motorozni.

Mindegy is, hogy mit. A lényeg, hogy valamit biztosan, azt aminek épp itt volt az ideje és ami a legfontosabb volt számára.