Egyensúlyban

Szőnyegtisztító gép kölcsönzéssel indítottuk a napot kora reggel, mikor útközben a kölcsönző felé, kisfiam dörzsölni kezdi a szemét. Látom, hogy begyulladt és biztosan viszket neki. Annyit mondok, hogy otthon majd belecsöppentünk.

Erre nagy ellenállás a válasz: “Neeeeem, nem akarom!”

Nem mondok nagyon semmi értelmeset, csak hümmögök, hogy rendben. Bemegyünk a boltba, segít cipelni a szívócsövet és csak annyit mond nyugodtabb hangon, mikor bekötöm az autósülésbe, hogy nem csöppentünk bele. Megsimogatom a fejét és megpuszilom.

Még elugrunk valamiért mielőtt hazatérnénk és úgy adódik, hogy csak én tudok kiszállni, kérem várjon a kocsiban, gyorsan jövök. Egy családi ház előtt parkolunk, mennék vissza a gyerekhez, de a kedves hölgy, aki életének egy új szakaszát kezdi meg hamarosan és egy olyan kaland vár rá, amiről mindig álmodott, nem ereszt könnyen. Ő sem engem, de én sem őt, sem a hangulatot, ami köztünk teremtődik a röpke idő alatt. Átölelem, Isten áldását kérem a családjukra, majd sietős léptekkel a kocsi felé veszem az irányt. Beülök , elnézést kérek, hogy egy kicsit tovább maradtam. Hátulról semmi válasz. Fordítom a kulcsot a zárban, majd kiteszem az indexet balra.

“Mami, belecsöppenthetünk a szemembe”, szólal meg mögülem kedves hangon a négy és félévesem.

Talán pont arra a kis egyedül töltött időre volt szüksége, míg én az ismerős anyukával megélhettem pár valódi, szívből jövő percet…

Otthon csöppentünk, reggelizünk, csomagolunk tízórait és indulunk tovább a játszótérre, ahol már nagyon várnak minket, gyereket, anyát egyaránt. Milyen nagy áldás ez, hogy olyan barátaink vannak, ahol nem csak mi felnőttek tudunk jól kapcsolódni egymáshoz, hanem a gyerekeink is.

Leparkolok, kiveszem a csomagtartóból a futóbringát és már csak 300 méter választ el a várva várt boldogságtól.

A hídon megáll kicsi fiam és huncutul rám néz: "Figyelj, mami!" Szólni már nem tudok, mert azonnal nekiiramodik a lejtőnek. Látom, hogy felemeli a lábát és élvezi, hogy tudja tartani az egyensúlyt, de egyre gyorsul és gyorsul… talán megijedhetett a sebességtől, látom, hogy rángatni kezdi a kormányt és pillanat alatt elterül a földön arccal lefelé, kezeit, lábait széttárva. Szaladok, nem szólok egy szót sem, a kerék még forog, mikor felemelem. Egyik karomban a gyerekkel másikban a járgánnyal félrevonulok egy közeli padra és leülök. Ölemben a síró kisfiam. Sokáig nem szólok, csak simogatom és ölelem.

Közben azért cikázni kezdenek a gondolataim: már várnak ránk, kicsit késve érkezünk így is, nem sok időnk lesz együtt, mert egy órára már otthon kell lennem, és hát persze pont most kellett elesnie…

De ahogy jönnek ezek a gondolatok, szinte azonnal kisöprődnek, mert elementáris erővel hasít belém - hála Istennek -, hogy mi is most a legfontosabb.

Ki sürget?

Miért sietek?

És hol vagyok most egyáltalán?

Itt tudok lenni a jelenben a kisfiammal, aki leginkább az együttérzésemre vágyik és semmi másra nincs szüksége, csak hogy megnyugtassam?

Érzem, ahogy szétárad bennem a nyugalom, majd hangosan azt mondom: “Minden rendben van.”

Ekkor megnézi a saját kicsi kezét, de nekem nem nagyon akarja mutatni. Hagyom és símítom a hátát. Majd arra gondolok, hogy azt mondom neki, hogy szóljon, ha úgy érzi indulhatunk. Ebben a pillanatban megszólal: "Mehetünk."

Felül a biciklire és fut vele tovább. Látom az ülés elferdült és a sárhányó is kicsit surolja a kereket. Nézem, ahogy ugyanazzal a lendülettel megy előttem, mint amivel eddig és arra gondolok, hogy majd a játszótéren megreparálom a biciklijét.

Este van. Fáradtak vagyunk. Majdnem lehajtja már a fejét a fürdőkádban. Alig van ereje felállni. Körécsavarom a 42 éves türkiz töröközőt és felállítom a kád széles peremére. Kéri, hogy vigyázzak a lábára, a sebéhez ne érjek. Törölgetni kezdem és egy pillanatra elveszti az egyensúlyát. Lassított felvételként látom a jelenetet. Meginog és hátrafelé kezd dőlni. Még mielőtt utána nyúlnék, már a szemét keresem. Ő is az enyémet. Hosszasan nézünk egymás szemébe és mosolygunk. Felemelem és átölelem, nem szólunk egy szót sem.

Kívül-belül egyensúly van.

Bemutatkozás

Bemutatkozás - Medveczky KataMedveczky Kata pszichológus vagyok. A gyermeknevelés olykor kanyargós útveszőjében a szülőknek segítek kiutat találni, másrészről a pedagógusokat támogatom abban, hogy minél hatékonyabban tudják végezni szakmai munkájukat.

Hiszem, hogy a gyerekekkel kapcsolatos nehézségeink megoldásának a kulcsa többnyire nálunk, felnőtteknél van.

Az egyik legnagyobb ajándék egy gyerek számára, ha a szülője először saját magán kezd el dolgozni.

logo

Honlapomon a mindennapi és a nem mindennapi gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket járom körül szakmai szemmel, de közérthetően. Ha szülőként, pedagógusként megértjük a gyerekek viselkedését és újra gyerekszemmel tudjuk látni a világot, akkor már nem lesz kérdés, hogy mitévők legyünk egy-egy nehezebb helyzetben.

Minden jog fenntartva © 2012 - 2024. medveczkykata.hu