Kislányomnak tegnap akrobatika órája volt és boldogan jött haza. “Mami, már egyre jobban megy a cigánykerekezés!” - újságolja. Ma meseolvasás előtt még egy kicsit gyakorol. Közben rámnéz és megkérdezi:
- “Emlékszel, amikor egyáltalán nem tudtam cigánykerekezni? Utáltam, amikor ezt kellett csinálni.”
Hogy én ne emkékeznék? Órákat sírt miatta itthon, hogy neki ez nem megy. Csak hallgattam és próbáltam együttérezni, hogy mennyire rossz az, amikor azt tapasztaljuk meg magunkról, hogy valamit MÉG nem tudunk megcsinálni. De a remény ott van a mégben. Reméltem, hogy érzi ő is.
Közben folytatjuk a beszélgetést.
- “Most meg már alig várom, hogy cigánykerekezzünk!” Aztán pördül egyet, kettőt, hármat. Érzi, hogy nem tökéletes, de azt is érzékeli, hogy fejlődött.
- “Egész jó lesz. Látszik, hogy sokat gyakorolod.” - mondom neki. “És van-e valami tanulság számodra ebből?” - kérdezem.
- “Persze.” - mondja lazán, miközben még egyet kerekezik a nappali közepén. “Az, hogy nem kell félni attól, amit nem tudsz megcsinálni, mert egyszer majd úgyis sikerül.”
- “És mi kell, ahhoz, hogy sikerüljön?” - forszírozom tovább.
- “Bátorság.”
- “És még mi?”
- “Hit.”
- “És még mi?”
- “Bízz magadban.”
- “És még mi?”
- “És sok gyakorlás.”
Egymásra mosolygunk és belekezdek a mesébe.
Most mikor írom ezeket a sorokat, döbbenek rá, hogy miről is szólt ez a norvég mese ma este (Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól). Egy szegény ember legkisebb lányáról, aki nagyon bátor volt, hitt abban, hogy megtalálja a szépséges királyfit, akit a gonosz boszorka fehér medvévé varázsolt el, bízott magában és nagyon kitartó volt, hogy eljusson oda, ahová még az északi szél is csak egyszer fújt arra egy nyárfalevelet.